Willkommen, Elisa

6.fejezet

2014. július 28., hétfő at 21:30 with 0 comment[s]

Drága Olvasók!

Sok idő eltelt már mióta megírtam az előző fejezetet, így most mentegetőzés nélkül posztolom a következőt. Az előző visszaemlékezést leíró fejezetem után, a mostani lineárisan halad az időben, de szorosan kapcsolódik az ötödik részhez, ugyanis Rotger múltbeli titkára a jelenben is fény derül.

1941. november

A peron most is olyan, mint mindig, a rezzenéstelen egyformaság az mi különbség nélkülivé teszi az ismeretlen elsuhanó alakokat. Elisa rájuk tekint, de mégsem nézi őket, az emberek közönyösek egymás iránt, senki nem törődik más veszteségeivel, csak önzésükbe temetkeznek. Végigmér egy magas női alakot, rövid haját göndör tincsekben hordja, zafírzöld posztókalapja kecsesen pihen fején, kesztyűs kezében egy nyurga uszkár pórázát tartja. Elisa végigméri, a nő elhalad a padon ülő fiatal nő mellett, majd soha többé nem látja.

Elisa kezében remeg a tintatoll, szépséges betűi most inkább egy írást gyakorló nebulóéra emlékeztetnek, semmint egy felnőtt nő kézjegyére. Nehezen jönnek a szavak néma ajkaira, alig bírja kezének továbbadni gondolatait, majd erőt vesz magán és belekezd borongós soraiba.

Drága Eldrich!

Emlékeim mezsgyéjén bolyongok, kutatok azon megtörtént események között, melyek még közel tartanak minket egymáshoz. Mely omló világomat lugasként fogja össze, és megidézi szellemedet. Most minden rosszra fordul.

Rettegek.

Légitámadás érte Berlint, és mi ott voltunk. Akkor tartották az operabált, melyre hivatalosak voltunk. Az épület megsemmisült, mi épen túléltük és mégis valamivel kevesebb lettem, lelkem biztonsági láncaim megszakadtak. Most az utcák félnek, néma suttogásba burkolóznak, melyet csak a bátrak hahotázása tör meg. Azoké, kik biztosan hisznek a győzelemben, kik még remélnek. Bolondok és tévelyedettek. Talán azt kellene írnom minden rendben lesz, hogy minden olyan marad, mint régen, de hazug szavaimon átlátnál, és csak mérgezné megtépázott lelkedet. Ezért nem hazudhatok, minden más lesz, mint volt. A bizonyosságnak hitt emlékek megváltoznak majd, eltűnnek, kitörlődnek. De helyükre újakat teremthetünk, erősebbeket, biztosabbakat. Amíg a Hold kitart az égen, és emeli minden éjjel csillagpázsitját, betakarva a nappalokat, addig várni foglak; ahogyan megváltó világosságot, a Nap fényességét, mely utat mutat neked, vissza hozzám. Megfogadtuk sosem köszönünk el egymástól, nem mondunk búcsúszót, csak beköszönünk, hogy még szavainkkal se vonzzuk be a végzet árnyékát. Ezért most sem teszek másképp:

Willkommen, Elisa

Rotger a csengő éles hangjára lett figyelmes és sietett ajtót nyitni várt vendégének, aki lerázva ernyőjéről az ég könnyeit, kissé csapzottan pillantott vissza rá.

Elisa belépett a jól ismert lakásba, ahol most halovány fény pislákolt, a redőnyök résnyire húzott fokai kevés fényt engedtek be. A mindig fényárban úszó lakás, most szorongató melankóliába borult. A falra akasztott képek festett alakjai szomorkás pillantást vetettek a látogatóra.

- Mi volt ennyire sürgető? Mit szerették volna mondani, Rotger? – nézett a zilált külsejű férfira, Elisa, és megtépázott ernyőjét a sarokba állította. Szokatlanul gondterheltnek tűnt a férfi, mintha láthatatlan súlyok akadtak volna rá, melyek megrogyasztanák vállait.

- Régen beszélgettünk már, jól esne a társaságod, ezért remélem, tudsz maradni ma este – mosolygott Rotger, fáradt barna szemei kérlelően néztek rá. Elvette Elisa kabátját és a fogasra akasztotta azt.

A lány kedves pillantást eresztett felé és a lakás belseje felé vette útját. Mindig otthonosan érezte itt magát, rengeteg időt töltöttek együtt Rotgerrel. Beült abba a kedves piros fotelbe, amelynek szerette a szövetét ujjaival megsimítani, régen oly puha volt, de az idő hosszú folyama érdesre mosta a kárpitját, mégis a szívéhez nőtt a bútordarab.

- Ő, hogy viseli ezt? – kérdezte kissé komor hangon Elisa.

Rotger arcáról lehervadt a mosoly, és a gond súlyos terhe nehezedett újfent ráncaiba. Ujjaival idegesen dobolt a kanapé karfáján, majd hirtelen mozdulattal beletúrt sötét hajába.

- Igazán jól, már amennyire jól lehet ezt… - Nem viszonozta Elisa tekintetét, állát öklére támasztotta, és a padló egy érdekesnek vélt repedését bámulta.

- Nem kell hazudnod, Rotger – simította meg biztatóan a férfit.

- Tudod, miért nem jó háziállatot tartani? – szögezte a kérdést feszülten Elisának. – Hiába akarod őt elzárni, hogy megóvd a gonosztól, megkímélni őt a külvilágtól, hiába akarod őt mindennél jobban biztonságban tudni, mégis megvadul, akit bezárnak. Így senki nem élhet… - tűnődött és megharapta behajlított ujjperceit, fájdalmat okozva, mintha csak büntetést róna fel önmagának.

- Az ő érdekében cselekszel. Hiszen nincs más választásod. Mit tehetnél – csattant fel Elisa –, így is az életeddel játszik…

Nem szeretett erről beszélni, nem tudta megérteni Rotger döntését. Egyrészről átérezte mi mehet végbe benne, hiszen a szerelemet tartotta a legmagasztosabb érzésnek ezen a világon, másfelől nem tudta elfogadni, hogy akarata ellenére belekényszerítette őt ennek a titoknak az őrzésébe.

- Nem, ezt a döntést önként vállaltam – kimérten beszélt, szemeit szúrósan meresztgette a lányra.

- Azt, hogy feláldozod önmagad, egy olyan emberért. Bűnt követsz el! Bűnt az állam ellen, az ország ellen – fojtott hangon beszélt, félt, hogy hangja tán átszivárog és a szomszédság fülébe kúsznak szavai. – Súlyos terhet róttál rám!

- Elisa – közel hajolt hozzá, és kezeit erős tenyerébe temette –, csak benned bízhatok ebben az ügyben, nem fordulhatok máshoz. Tudom, hogy belül mélyen megérted.

A lányban viaskodtak az indulatok, nem tudott állást foglalni, hiszen Rotgert testvéreként szerette ezért mindent meg tenne érte, hiszen feltétlen bizalmon alapuló barátságuk olyan erős, akár az acél, de mégis a férfi tette elvei ellen valók. Önzősége veszélybe sodorta, beavatta a titkába őt, és ezzel megbélyegezte. Már olyan dologról tud, mely szabadságába kerülhet, de nem szólhat hisz Rotger oly kedves neki.

- Egyfelől megértem, hiszen én is ugyanezt érzem Eldrich iránt, mégsem tudom megbocsájtani a tényt, hogy veszélybe sodorsz. – Elhúzódott Rotgertől, és a fotelbe kuporodott. Pár percig nem szóltak egymáshoz, csak merengtek saját érdekeikben. Halk nesz szűrődött ki a konyhából, mely belopózott a szoba szegletébe, Elisa a hang irányába kapta a fejét, de nem látott át a főzőhelyiséget takaró sárga falrészen. Rotger idegesen felpattant ülőhelyéről.

- Tegyek fel kávét? – kérdezte Rotger, és a választ meg sem várva kiviharzott a helyiségből. Elisa tűnődve pillantott utána. Suttogás halk moraja csapta meg a fülét, olyan volt, mint az elfojtott szavak dallama, Elisa úgy érezte nincsen egyedül.

- De ugye jól elrejtetted? – kiáltott utána. A rég nyomasztó gondolat kibukott belőle. Rotger nem hallotta meg vagy csak nem akart válaszolni, mindenesetre a nő kérdése megválaszolatlan maradt. A kávéfőző éles sistergéssel jelzett, a benne lévő víz tajtékzott és minduntalan utat keresett magának ahol kitörhetne. Olyan volt, mint egy szélsebesen száguldó vonat jelzőfüttye, ami átszakítja a rónákat és vad paripa módjára vágtat fém karámjában. Elisa koponyájába belenyilallt a lüktető fájdalom.

Megcsendült a fém kanál, ahogy porcelán csésze oldalának ütközött, dallamos hangon üdvözölték egymást, mint a régi ismerősök.

- Szeretném, ha felvilágosítanál, mi a mai találkozónk célja? – mondta lágyan, de kissé követelőzően Elisa, miközben kavargatta a tejtől világosra fakult kávéját.

- Csak szerettem volna, ha csatlakozol hozzám, ma este fontos vendégeim lesznek – vonogatta széles vállait Rotger és bágyadtan mosolygott Elisára. - Talán mond neked valamit Gitta Weis neve?

Elisa elgondolkodott, résnyire húzta össze szemeit, úgy vizslatta furcsán viselkedő barátját.

- Tudtommal ő egy énekesnő – fintorgott Elisa. Elmerengett, majd kuncogva hozzátette – Talán arra kellek, hogy felszedd őt? Segítsek a behálózásában? – nevette el magát, mert ostobaságnak találta ezt a helyzetet.

- Nem dehogy, csak úgy tudtam szereted a sanzont – tárta szét karját Rotger, és reménykedve pillantott barátnéjára.

- Nem túl szerencsés olyan énekesnőt hívnod egy német estre, aki francia sanzonokat szeret énekelni – ráncolta homlokát –, nem gondolod? Tudom, hogy te mennyire liberális vagy, de nem ártana alkalmazkodnod a körülményekhez, ha már nem táplálsz nemzeti érzelmeket – oktatta ki. Elisa összefonta karjait maga körül, nem akarta megsérteni Rotgert, de nézeteik egy ideje nem egy úton haladnak. Aminek a férfi hangot adott és tettben is kifejezte, mikor felfedte zsidó szerelmének kilétét.

- Csak szeretném, hogy itt legyél velem ma este. Talán neked is jól jön majd, ha megismersz egy két gazdag embert. – Elfordult Elisától és az íróasztalon heverő, rendezetlen holmik sokasága között kutakodott. Elisa kezdte kellemetlenül érezni magát. Kíváncsi is volt és aggódott is Rotger láthatóan nem túl kellemes állapota miatt.

- Nekem nincs szükségem se pénzre, se kapcsolatokra. Mi az igazi célja kérésednek?

Rotger véletlenségből kidöntötte az asztalon felejtett fedetlen tintatartót, amikor a kiürült kávéscsészének keresett helyet, így a tartályból a kékség az asztalra ömlött. Gomolyogva terítette be a levélpapírokat. Rotger káromkodott és puszta kézzel próbálta felitatni a nedvet, zavarodottságában talán azt hitte tenyerébe gyűjtheti a folydogáló tintát. Majd motyogva kiszaladt a konyhába.

A lakást átitató fenyőfa, szantál és dohszag egészen otthonos esszenciát adott a helységnek, melyet Elisa úgy szeretett. De volt itt még valamilyen illat, mely ismeretlen volt neki, olyan volt ez, mint amikor valaki sokáig tartózkodik egy otthonban és távozása után lelke illata ottmarad. Elisa, mindig azt gondolta, hogy akiket nagyon szeretünk, azoknál elválásunkkor egy darabot hagyunk lelkünkből emlékeztetőül, ez az emlékeztető még egészen friss volt.

Szokatlan rendezetlenség jellemezte a szobát, mely szintén nem vallott Rotgerre. Melegséget árasztott a sarokban álló kályha, talán túlzottan meleget ezért Elisa meglazította blúza felső gombjait. A karfára hányt számos ruhára csöpögött az asztalt elborító tinta. A lány felkapta az inget, aminek szövetébe menthetetlenül beette magát a kékség. A ruhadarab alatt meglapuló kék kockás sál azonban, elárulta gazdáját.

Elisába a nemrég felbukkant fájdalom nyilallt újra, egészen a koponyája jobb oldalát érintve. Arca elé kapta a kezét, hátha a fájdalom távozik, de nem tágított. Biztosan emlékezett, hogy ezt a sálat látta ellibbenni a múltkori, Klaussal folytatott bájcsevejének helyszínéről. Kérdőre akarta vonni barátját:

- Rotgert, te jártál… - Nem fejezte be kérdését, mert egy azonosíthatatlan taktusos zaj megzavarta őt. A meleg és a fájdalom rátelepedett Elisára, borzasztóan érezte magát, émelygett. Nem értette Rotger hová tűnhetett.

Tik-tak, tik-tak.

A hatalmas falióra kattanása elviselhetetlen taktusban pumpálta a lüktető fájdalmat. Minden egyes mutatóütés szaggatta az elméjét. Látása kezdett elhomályosulni, ahogyan kattogtak a másodpercek, összemosódott a szoba képe és az óra sziluettje egy katona körvonalaival. Mintha a szobában állna egy ismerős fegyveres férfi, ott van, de mégis minden másodpercben elveszti újra és újra őt. Behunyja szemeit, de a kép nem tűnik el, rendíthetetlenül áll a férfi az óra előtt, homályosodni kezd alakja, egészen áttetsző, olyan lesz, mint a hajnali köd, egyre vékonyodik, majd átfolyik rajta az idő.

Tik-tak, tik-tak.

Majd hirtelen megáll a mutató, Elisa szíve megdobban, ahogy a szemét kápráztató jelenség szertefoszlik. A sarokban egy kuporgó alakot pillant meg, egy tízéves forma kislány. Szegényes ruházata fakó, arca beesett, kócos haját piros masnira kötött szalag díszíti. Elisa ajkai szóra nyílnak, de a kislány csendre intően a szája elé emeli mutató ujját. Elisa elhallgat, a gyermek elmosolyodik. Feláll a sarokból és tenyerét hívogatóan a nő felé nyújtja. Elisa leteszi kezéből a csészét és bátortalanul a kislány felé lép, aki megindul az egyik belső szoba felé, léptei nem hagynak neszt, meg sem rezzen az ócska padló mintha súlytalan volna. Átsétálnak a belső apró szobába, melyet Rotger csak raktárhelyiségnek használ, lomok százait halmozta itt fel, használatlan kidobásra szánt holmik végső nyughelyéül szolgál a kis helyiség. Vaskos porréteg telepedett a tárgyakra, szürke rejtő lepelbe bújtatva azokat. A kislány egészen a szoba belsejébe sétál, és hívogatja minduntalan kis kezeivel Elisát, aki most megtorpan, kíváncsi ugyan, de rosszat sejt. A gyermek a sarokban álló kopott kredencre mutat, Elisa odalép és szemével vizslatja a bútort. Egészen olyan, mint a többi vele egykorú szekrény, szúrágta, dohos és elhagyatott. Ujjait belemártja a porhabba, kis utat húz rajta, ami mentén felbukkan a szekrény valódi színe. Elsőnek nem talál semmi kivetnivalót rajta, majd mikor jobban végignézi, azt találja felfedezni, hogy a parketta a szekrény jobb szélén fel van kopva, félkör alakban karcolatok húzódnak a padlózaton.

Elmozdították.

Gondolkodás nélkül benyúl a bútor sötétbe vesző hátlapja mögé, és erőfeszítésének árával csikorogva elmozdítja. A kislányra akar visszatekinteni, de már nem lát senkit a szobában.

Egyedül van.

Félve pillant be a kredenc mögé, a délutáni szobai fényben erőltetnie kell szemét, hogy belásson a homályba. Szíve helyesen ver, fél az ismeretlentől. A bútor hátlapja nyújtotta rejtek azonban üres. A szekrény és a fal között egy nagy rés húzódik, egy beugró melyet az elé helyezett torlasz ügyesen elrejt. Egy kifeküdt párna és gyűrött pokróc foglal helyet a résben. Elisa nem nyugszik meg, elönti a harag és a kétségbeesés.

Visszaviharzik a szobán át a nappaliba egészen a konyhába, ahol Rotger egy székre rogyva szív csüggedten egy szál cigarettát. Ingére fröccsent kék tinta egészen úgy fest mintha meglőtték volna.

- Hogy lehetsz te ennyire felelőtlen! – esik neki Elisa. - Itt tartod őt a lakásodban?!

Nagyot csapott az asztalra.

- Merre van? – kiabál Rotgerrel, ki megrogyva csak komótosan nyeli a füstöt, nem tekint Elisára. A nő hisztérikusan szitkozódik és benyit az éléskamra ajtaján, mikor látja, hogy ott senki nincs, akkorát csap az ajtón, hogy ijedtükben nagyot ugranak a polcon ülő befőttek. Feltárja a fürdőszobát, a kisebb helyiségeket, de nem lel a lány nyomára.

- Miért teszed ezt?! Egy zsidó lányt rejtegetsz! Felfogtad, hogy mibe keverted magad, és engem? – tajtékzott. Annyira kétségbeesett, hogy arra gondolt, amint meglátja a lányt nekiesik és megtépi amiért Rotgert és őt veszélyezteti.

- Elvitték – torzult el a fájdalomtól a férfi arca. – Elisa, elvitték őt.

- Hogy, mikor?! Rotger, bajban vagy? – Elisa hangja egészen vékony lett, és ajkai elé kapta kezét.

- Mondtam, hogy nem tarthatsz fogva senkit, tudtam én, de nem vigyáztam eléggé. Csak jót akartam, megvédtem, de ő kiszökött. Csak az első havat akarta látni, olyan szépen kérte, én pedig elgyengültem, kérésének eleget adva a vesztébe sodortam. Miattam vitték el! – durván az asztalra csapott, egészen bevörösödött az ökle.

- Én megmondtam, hogy baj lesz belőle! Hogy is gondolhattad? – jajveszékelt. – Megláttak vele? – guggolt Rotger mellé és átkarolta megtört barátját. Közelségében érezte, ahogy barátja bőrén párolog a kétségbeesés negédes illata.

- Nem – sóhajtott a férfi, és tenyereibe temette arcát.

- Akkor nem kell tartanod semmitől – próbálta nyugtatni Elisa Rogert is, és önmagát is.

- Elisa, elvitték a kedvesem! – kiáltott erőszakosan a lányra - Tudod, hogy hova tartanak azok vonatok… őt sosem látom viszont, ha nem teszek valamit… hogy inthetsz nyugalomra?!

- Ha nem teszel semmit? Mit forgatsz a fejedben? – megijedt attól, hogy zavarodott barátja ostobaságot akar elkövetni. A férfi nem válaszolt azonnal, csak idegesen felpattant ülőhelyéről és fel s alá kezdett járkálni a szobában.

- Tudod, mondtam, hogy fontos vendégek jönnek ma este – közölte kisvártatva.

- Igen, az énekesnő – legyintette el a lényegtelennek tűnő gondolatot Elisa. Szemével követte az ide-oda járkáló Rotgert, szinte beleszédült.

- Nem, ő csak a körítés. Lesz itt egy férfi, Albrecht Mann. – Megállt hirtelen, ahogy kimondta a nevet, és mélyen sóhajtott.

- És ki ő? Mi köze az ügyednek hozzá? – Elisa elutasító hangsúlya nem keltett bizalmat.

- Elisa, évek óta barátok vagyunk, szinte az egyetlen barátom vagy, mindig melletted álltam, és segítettelek – mondta csevegő hangon Rotger, és dohánytartó tárcájában kezdett turkálni.

- Igen, de mit akarsz ezzel? – sürgette, és tekintetével követte a férfi ideges mozdulatait.

- Akkor is melletted voltam, mikor elhagytad Klaust, Eldrichért – emlékeztette Elisát, a múltja ezen szakaszára arra, amikor a bűntudat hűséges útitársként szegődött mellé.

- Valóban – erősítette meg kelletlenül.

- Ez a férfi, Albrecht – hatásszünetet tartott – a gestapó tagja. Az ő feladata a vonatok elindítása, csak akkor mehetnek a lágerbe, miután átnézi a listát, és kihúzza a neveket – magyarázott suttogva Rotger.

- Mire akarsz kérni? - félve tekintett barátjára, akinek búterhelt arcára sötét gondolatok ültek ki, melyeket Elisa nem tudott leolvasni, de látta, hogy ott vannak. Végül Rotger kimondta:

- Ha nincs ott Diana neve a listán, nem kell felszállnia.

Elisa lelke tiltakozott Rotgerrel tartani, és egy újabb titoknak az őrzésére adni magát, de mély barátságuk meleg ölelése nyugalomra intette, hiszen így érezte tisztességesnek, ha a rosszban is barátja mellé áll. Bármennyire ellene volt Rotger kapcsolatának, önzőségén túl kellett tennie magát, ha már ő és Eldrich nem lehetnek együtt, nem foszthatja meg legjobb barátját attól, akit szeret, mégis reménykedett benne Rotgerrel osztozhat a kínzó remény terhében, abban, hogy együtt tartsák meg a lelki kínokat, ne csak ő, Elisa legyen az, aki veszteséget szenved.

AZ ÍRÓ

Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :)

Megtalálhatsz még: ITT ✪ ITT ✪ ITT

A TÖRTÉNETRŐL

"Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül"

készítők