Willkommen, Elisa

5. fejezet

2014. május 31., szombat at 20:40 with 0 comment[s]

Kedves Olvasóim!

Hosszú kihagyás után végre megírtam a következő fejezetet, ami szerény véleményem szerint elég izgalmasra sikeredett. Ebben a fejezetben Elisa egy régi emlékébe nyerhetünk bepillantást, abba az időbe mikor kezdtek elszabadulni a nácizmus szőtte indulatok, arról az éjszakáról olvashattok amelyen megkezdődtek a nyílt zsidóüldözések. Remélem elnyeri tetszéseteket a legújabb fejezetem! Kellemes olvasást kívánok!

Üdv: Stephanie

1938.november 9-10.

Kristályéjszaka

Elcsigázottan lejt végig, léptei hangja visszhangzik az utcaköveken. Elisa, elméjében szüntelenül a kétség viaskodik, döntéseinek értelmén mereng, a miértek vetnek benne hullámokat. Klaus szavai zengnek a fülében, és lehetőség, amit a férfi nyújtana.

Eléri a macskakövekkel kipingált utcát, balra kanyarodik. Cipője vékony sarka, egy óvatlan pillanatban a kövek közé csúszik, megbotlik elvesztve egyensúlyát. Mikor visszanyeri teste felett az uralmat, óvatosabban kezdi lejteni lépteinek táncát. A bolt elé ér, amelyet szülei hagyatékának jóvoltából örökölt. Már évek óta foglalkozik ezzel. Elegáns német nők járnak be hozzá, hogy férjeik megkeresett márkáit elszórják, egy-egy pompázatos gyöngysorra, puha bundára vagy selyem kesztyűre. Mindent megtalálnak itt, ami a burzsoázia igényes tagjainak vágya.

Megroppantak a macskakövek közé szorult szilánkok, melyek már lassan egy éve pihentek az utcarésekben, emlékeztetve arra az éjszakára melyen éles esőcseppként hulltak a várókelőkre a kristályszilánkok. Élesen nyöszörögtek az üvegdarabok, ahogy a cipőtalp alá kerülnek. Elisa összerezzen a hang hallatán, mert szeretné az emléket elfelejteni, tudata mélyére száműzni. A rettegés újra elönti testét, még jobban fél, mint kisgyermekkorában mikor a világ országai először fordultak egymás ellen. Igaz ő csak a háború vége felé született, de édesanyja rettegését átérezte az apró csecsemő, másra nem csak arra a savanyú falú pincére emlékezett melyben elbújtak. Fiatal tudata elnyomta a borzalmakat, igyekezett az érzéseket elfelejteni, melyek most újra előtörni látszanak.

Azt, az éjszakát megelőző napon, feltűnően sok barnainges katona masírozott Berlin utcáin, ekkora már kellőképpen kiéleződtek az ellentétek, az indulatok pengeélen táncoltak. Már mindennapos dolognak számított, hogy a tereken, zsidókon konstatáltak példát, és koholt vádakkal kerültek börtönbe ártatlan ismeretlenek, Elisa emlékezett, hogy voltak a szomszédságában, akik egyik napról a másikra "utaztak el", bár furcsállta, hogy lakásuk teljes díszben maradt, nem vittek magukkal semmit.

Rotger kocsmájában múlatták az időt, és egymás után itták a snapszokat. Egy idő múlva már nem számolták, mennyinél tartanak. Csak pár hónap volt hátra, amíg Eldrichnek, Friedrichnek és Rotgernek be kellett vonulniuk szolgálatba. Friedrich, Elisa szerelmének idősebb testvére, aki a nemzetiszocialista pártban ténykedett már egy ideje, nem volt nagy befolyása, de ő mégis fontos embernek tartotta magát. Egészen hasonlítottak Eldrichel egymásra, ugyanaz a markáns arcvonás, és az a smaragdzöld szempár tette hasonlóvá őket. Végtelenül megnyerő, barátságos és nyitott fiatalember volt, aki első pillantásra szimpatikussá vált bárkinek. Rotger azonban kétkedve tekintett rá, furcsamód rossz hangulatban volt, idegesnek tűnt, és feszélyezettnek.

- Három zsidó fut be a rabbihoz. Mire az megkérdezi: Ki kerget, fiaim? Mire a zsidók: egy ügyfél, akinek nem adtunk hitelt. De hát ti hárman vagytok, ő egyedül - így a rabbi. Mire azt válaszolják: Nem tudjuk, melyikünket kergeti. – Eldrich jót nevetett bátyja viccén, Elisa csak elmosolyodott. Rotger egy erőltetett félmosolyra húzta száját.

- Friedrich igazán kedves tőled, hogy fizeted az estét. – biccentett kedvesen felé, Elisa.

- Ugyan nem tesz semmit, a barátaim fontosak nekem, és Rotger is jól jár azzal, ha a kasszába táncoltatom a márkát. – vágta hátba az említettet, aki félrenyelte a sört.

- Talán nem kellene előre inni a medve bőrére. – dörmögte Rotger mikor újra levegőhöz jutott, és sanda pillantással kísérte mondandóját. Friedrich ezüst cigarettatárcájából elővett egy szálat, vékony ajkai közé fogta, majd az öngyújtóval megperzselte a kátrány rudat.

- Mért vagy úgy letörve? – gúnyolódott rajta Friedrich, és ráfújta a tüdejéből kiáramló füstöt.

-A világ újfent olyan változások elé áll, amiben a történelem megismételheti önmagát. Hiba, a nemzetet bitófára juttatni – legyint a kezében lévő sörös korsóval, amiből pár csepp aranyszín nedű a fenyőasztalon landolt.

- Most kell visszavágni! Eljött az idő, hogy a hatalomra kerüljünk, most hogy a vezetőségben olyan emberek ülnek kik értik a dolgukat, kiterjeszthetjük az uralmunkat egész Európára, majd a világra! – heves szavai nyomán pár csepp sör fröccsent ki a szája szélén, oly erősen bizonygatta igazát.

- Hiba, ha nem tudunk tanulni a vereségből, nyalogathatjuk a sebeinket, feltámadhatunk, de ennyi. Nem kell több! Nem a háborúskodás a megoldás.

- Barátom, gondolom tisztában vagy vele, hogy milyen idők járnak, és azzal is kiknek kell bizalmat szavazni. –Friedrich kihúzta magát és közelebb hajolt a szemben ülő Rotgerhez.

- Igen, teljes mértékben látom, hova tart az ország. – a poháralátétet, amivel játszott, most flegmán az asztal közepére hajított, és elfordult vitapartnerétől.

- Csak jót akarunk, Rotger, be kell látnod, az állapotok, amik itt uralkodnak, tarthatatlanok. Revansot kell vennünk, a hazánkat ért sérelmekért. – szólt bele Eldrich, csak jobb belátásra akarta bírni Rotgert. Kezdett kissé kellemetlenné válni számára, társai között feszülő ellentét.

- Cigarettát? – vágott közbe Elisa, hátha elhallgattathatja barátai parázsvitáját.

- Vigyáznod kellene magadra, az ilyen liberális barmok miatt szoktak az alsóbbrendűek túlzott javakhoz jutni, pedig erős vezetés nélkül nincs fegyelem. – erőteljesen a hamutartó tálba nyomta a csikket, hangsúlyt fektetve kijelentésének.

- A fegyelem eszköze a terror? Ezt akarod elérni, ez aztán az igazságszolgáltatás! – gúnyolódott szemeit megforgatva Rotger.

- Itt már rég nincs igazság! Társadalmunk édenkertjébe gaz ütötte fel a fejét, melynek fajneve: zsidó. Minden egész másképp lenne, ha tiszta árjákat kellene ellátnia a gazdaságnak! Ezek gyárakat uralnak jogtalanul. – szavai nyomán indulat zengett. Lesajnálóan nézett rá.

- Nevetséges!.– felkapta a széken heverő kék kockás sálját és egyértelműen távozni készült.

- A hazád ellen beszélsz… - vetette oda Friedrich, fenyegetően. Talán elfajulhatott volna a vita ha nem történik valami váratlan hirtelen.

Ekkor egy jókora csapat barna egyenruhába öltözött gyalogos katona jelent meg kik futó lépésben haladtak. Egy perc alatt ellepték az utcát, félbeszakítva ezzel a veszekedést. Kiáltozások és robaj hangzott fel, ami besurrant az sörházba. Az SA katonái embereket rángattak ki a szomszédos üzletekből, Elisáék kifelé meredtek az ablakon nem értve, mi folyik odakint. Eldrich, Rotger és Friedrich kiszaladtak, Elisa lassan követte őket.

Majd hirtelen az egyik katona egy gránátot emelt fel kezébe, fogta az apró biztosítót, kirántotta a kis hengerből, majd erős karjával meglendítette és a szabóság üzletének fényes kirakatába vágta. A gránát nem robbant fel, hibás termék lehetett, de az üveg hirtelen megrepedt, és mint, megannyi ér gomolyag, hálózattá vált, majd a hálózat elburjánzott és fülsértő robajjal elváltak egymástól. A csörömpölést sikolyok kísérték, és kialakulni látszott a káosz. Elisa feltekintett a katonára, aki eszelős vigyorral konstatálta a művét, mikor tekintetük találkozott a katona csak ennyit mondott: „zsidók” A szerencsétlen tulajdonost ütlegelni kezdték, mikor sírva rimánkodni kezdett. A legtöbben, akik az utcára tódultak, nem éreztek empátiát a szerencsétlenek iránt, volt olyan, aki leköpte a zsidó tulajdonosokat. Az emberek félelmükből fakadó indulatukat konvertálták át, a bűnbakokba.

- Induljunk el, nem maradhatunk itt. – mondta félve Elisa, és finoman rángatni kezdte Eldrich karját.

- Ez nem a mi dolgunk, nincs közünk ehhez. – helyeselte Eldrich, és zöld tekintetét elkapta a földön fetrengő emberről.

- Nincs közünk hozzá? Segítenünk kellene. – fortyant fel Rotger, értetlenkedve nézett barátai közömbösségére.

- Megőrültél? Ezeknek?! – Elisa hangszíne magasabb tónusra váltott, ahogy az izgatottság és a félelem lett úrrá rajta, erősebben kapaszkodott Eldrichbe.

Friedrich elkapta Rotger nyakát és erőteljesen meglökte:

- Menj és segíts nekik! Mit tudsz te tenni?! – és előkapott zakójából egy kézifegyvert, hogy nyomatékosan jobb belátásra bírja a férfit. Rotger egy pillanatra megrezzent, de hamar elborította az agyát a düh, és kitépte magát Friedrich szorításából. A sértett nem akart tovább uralkodni magán, és öklével lesújtott a fegyverrel fenyegető Friedrichre. Az megtántorodott az ököl erejétől, megszédült kissé. Eleredt orra vére csordogált tenyerében. Rotger hirtelen lecsillapodott, hiszen ő nem ilyen. Ő az erőszaknak sosem volt híve, bűntudata támadt, hirtelen elmezavara miatt, és segítő kézzel akart Friedrich felé fordulni.

Az, mikor megérezte, hogy hozzá ér ismét, gonosz indulattal elcsapta az érintést.

- Takarodj, tőlem, te rohadt zsidóbérenc! – káromkodott hangosan. Egy jobbegyenessel érzékeltette szavai komolyságát, majd galád módon kigáncsolta Rotgert aki a földre kényszerült ettől, majd a fegyver csövét rászegezte. Kibiztosította. Rotger védekezően maga elé emelte kezeit. Látszott Friedrich nyakán a lüktető vastag ér, ahogy egyre duzzadt, mellkasa egyre zihált a düh fullasztásától. Tényleg, azt fontolta lelövi.

Elisa sikoltott, Eldrich pedig káromkodott. A téren kialakult káoszban azonban senki nem vette őket észre, nem siettek a segítségére, talán csak azt hitték Rotger is zsidó, aki megérdemli, hogy megleckéztessék.

- Friedrich hagyd! – lépett közbe Eldrich és bátyja fegyvert tartó kezét lenyomta.

Tekintete már nem volt olyan homályos, mint ez előző másodpercekben, tudata kitisztulni látszott, már nem akarta megölni Rotgert, de nem hagyhatta annyiban.

- Menj és segíts rajtuk, ha annyira akarsz, lássuk, mit tehetsz! – azzal a fegyvert a fekvő Rotger mellé dobta, és arcáról letörölte a vért.

Ekkor ért oda pár barnainges, akik teljes önkontrolljukat elvesztve kergettek egy nőt. Mustársárga szoknyája kétségbeesetten gomolygott teste a körül, lépései ingatagok voltak, Elisának ütközött majd összeesett. Az egyik nyurga alakú katona, gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. A káosz megállíthatatlan volt. A célzás pontos volt, és hatásos, a hölgy többet nem mozdult. A koponyából kitóduló vér, Elisa harisnyájára fröccsent. Meleg volt és nedves.

A másik katona felismerte Friedrichet, név szerint üdvözölte.

- Patkányirtás? – nevetett feléjük, fejével Rotgerre biccentett.

Friedrich nem felelt azonnal, gondolatai viaskodtak benne. Még mindig dühös volt, hogy büszkeségét megsértette Rotger, úgy érezte megérdemelné, hogy megalázza.

- Talán tévedtem, és ez csak egy egér. De a patkány rokona ugyan… - mondta gúnyos vigyorral, fehér szabályos fogsoros mosolya most egészen félelmetesen vicsornak hatott.

- Az is kártékony állat, lője csak le – vonta meg vállát a borostás katona.

- Elvette a fegyverem – fonta össze karjait, Friedrich és ellépett a szerencsétlentől, a katona pedig becélozta. Elisa látta az arcán lapuló aljasságot, hogy élvezné, ha kioltatná Rotger életét. A lány könyörgően nézett Friedrichre és az megenyhülni látszott.

- Hagyja futni inkább, nem árt senkinek – lépett közbe Eldrich. Nem akarta bajba keverni a férfit. Elisa ekkor hirtelen Rotger elé lépett, a fegyver és a földön fekvő barátja közé állt.

- Elisa ne! – kiabált rá Eldrich.

- Ő a barátunk, ugyanolyan német, mint maga! – oktatta ki a katonát a lány, és kezével magabiztos fenyegető mozdulatot tett. Pedig félt és remegett. Sajnos ezen mondata nem segített a helyzeten, tényleg úgy értelmezhették a résztvevők mintha Elisa beismerné Rotger, zsidó kilétét.

- Édesem… - mondta kissé lesajnáló hangsúlyban Friedrich.

- Csak nézzük, meg milyen gyorsan fut! – röhögött az egyenruhás, és Rotger lábára célzott, és elé lőtt. A golyó elpattant az aszfaltkövekről. Rotger megrettent és összekuporodott.

- Fülét farkát behúzza, cincog is a kis drága! – gúnyolódott rajta Friedrich és a két katona.

A megalázott férfi felpattant a talajról és futásnak eredt. A kövérebb katona utána lőtt, és eltalálta a lábát, Rotger összecsuklott. Elisa utána eredt, nem hagyhatta, egyedül elmenni. Nagyon félt, és féltette őt is.

- Hagyd már Elisa, ne menj utána! – kiáltott az elviharzó lány után Friedrich. . Elisa rohant Rotger után, ő utána meg Eldrich. Egyre távolodott a két katona és Friedrich röhögése, ahogy az utcai izzó moraj magába szívta. Mindenhol a rombolás hagyott nyomokat, a kitóduló emberforgatag elállta a menekülő útját. Voltak kik a sokktól földbe gyökerezett lábbal szemlélődtek, voltak, akik tébolyultan bolyongtak az utcán.

Elisa biztos volt abban, hogy Rotger nem az életéért fut, valami más hajtja őt. Kiértek a főútról, és befordultak abba a kicsi utcába, ahol az a csodaszép porcelánbolt volt.

- Rotger állj már meg! Ennek semmi értelme. -zihálta.

Eldrich utolérte és elrántotta Rotgert.

- Hagyjatok békén! Menjetek biztonságos helyre, védjétek a nemzetszocialista seggeteket! -őrjöngött.

- Nyugodj már le!!!- Eldrich elkapta, és megszorította az őőrültet.

Csak pár méterre voltak attól a három egyenruhástól, akik előtt az utcaköveken térdelt egy fiatal nő, és egy idősebb pár. Arccal lefele meredtek a földre, még az egyik katona fegyvert fogott az öreg úr tarkójához, a kivégzésükre vártak. Az üzletet mely előtt felsorakoztatták őket, sárga csillaggal pingálták ki.

A fiatal nő hirtelen feléjük fordította az arcát, és sikolyban tört ki.

- Rotger, ne!!!

A fegyveres kezében megállt a pisztoly, és mindenki Elisáékra meredt. Látták, ahogy Eldrich viaskodik Rotgerrel, látták, hogy a zsidó család felismerte. Félreértették.

Elisa nem értett semmit sem, megzavarodott, kik ezek az emberek? Rotger honnan ismeri őket? Nem keveredhetnek bajba ezek miatt.

De késő volt már, Rotger odarontott és kiütötte a fegyvert, a katona markából. A másik mentem felhúzta a saját fegyvert és rászegezte.

- Nem ajánlom! – lépett közbe hirtelen Elisa, és a Friedrichtől szerzett fegyvert az egyenruhás tarkójához nyomta. Saját bátorságán meglepődni sem volt ideje, pedig nem vallott rá efféle vakmerőség.

- Kurt, le a fegyvert!- kérte a társát a megfélemlített férfi. A másik katona egy tagbaszakadt alak volt, kit nem volt megáldva gyors reagáló képességgel. Pár percig csak merengett a helyzet súlyosságán, és mérlegelte a végkimenetelt.

- Ereszd el kisanyám, vagy az öreg találkozik az Istenével! - röhögött foghíjas mosolyával.

- Elisa tedd, amit mond! – utasította Rotger, aki a halálra rémült fiatal nőt támogatta. Az ősz öregember esdeklőn nézett Elisára.

- Ne tedd gyermekem! – kérlelte az idős hölgy, és könnyei folydogáltak az arcán, ahogy férje közelgő halálát látta megjelenni.

- Lelövöm a társát! – fenyegetőzött remegő hangon Elisa.

- Nem öl meg senki, senkit! Mindenki tegye le a rohadt fegyvert! – csitított Eldrich, hangja nyugodt volt és magabiztos – maga is engedje le, és Elisa is megteszi. Érti?

Átható zöld szemeit meresztette szerelmére, tekintete az sugározta tudja, mit csinál.

- Itt egy hatalmas félreértésről van szó. Ők nem zsidók, és mi sem vagyunk azok. Ismeri Friedrich Beiswangert? Ismeri?

- Ismerem. - ráncolta szemöldökeit a katona.

- A bátyám, ő kezességet vállal értünk. Mindenkiért. Ha bármi bajunk lenne, nem hiszem, hogy többet fegyvert foghatnának. - kezeit védelmezően maga elé tartotta.

- Befoghatod! Felfogtam, de nem te kaptad a parancsot, hanem mi, amit tejesíteni is fogunk. - állt ellen az egyenruhás. Eldrich továbbra is magabiztosan próbálta menteni kilátástalan helyzetüket.

- Rendben, értem. De nem kell vért ontani, amint mondtam ez csak félreértés. Tegye le a fegyvert, és mi már itt sem vagyunk.

- Te, meg a nőd elmehettek. De ezekben nem vagyok biztos… - legyintett Elisáék felé a fegyverrel.

- Talán szólok is a bátyámnak az érdeketekben. - próbált baráti hangsúlyt megütni.

Elisa leengedte a fegyvert, és körmei szorítását kiengedte a férfi bőréből. A másik katona kétkedve, de elkezdte elemelni a pisztolyt. Mintha a téboly elülni készült volna.

Megkönnyebbülten sóhajtani akartak, de a levegő bennük maradt.

Megtörte a reményt a köpcös férfi, amint a zsebéből előhúzott listán végigfuttatta tekintetét:

- Sajnálom, de ezek rajta vannak a listán.

A pisztoly eldördült.

Az utcakőre zuhanó test jelezte, hogy a fémdarab célba ért. Tompa puffanás, és vége. A macskakövek illesztései közé gyorsan szivárgott a vér, absztrakt mintával díszítve az utat. Rotger karjaiban lévő nő sikoltott, fájdalma átható volt. Hosszú barna haja csapzottan bóklászott az arcában, tehetetlen dühében Rotger védelmező karját ütlegelte.

Elisa meg akarta tenni, igazán. Bosszút akart állni, ezekért az idegenekért. Megakarta, bosszulni a méltatlan halált, de képtelen volt életet oltani. Nem érzett magában elég erőt, bizonytalanságát megérezte a barna egyenruhás. A férfi elkapta Elisa csuklóját, és olyan erővel szorította meg, hogy a lány azt hitte összeroppantja. Kezéből kihullt a pisztoly, szemeiből kifröccsent a könny. Ahogy abba a rideg barna tekintetébe nézett, Elisa rimánkodni kezdett, és bánni.

- Itt akarod csinálni? – kérdezte a köpcös férfi. Újra a hatalom ereje borította el az elméjét.

- Inkább üssünk két legyet egy csapásra. – bökött a porcelánbolt felé. Ekkor odaért egy egészen fiatal katona, szinte még gyerek, valószínűleg most végezhetett az egyik jugendben, odaintett a két férfi neki, hogy legyen a segítségükre.

- Befelé. – parancsolta a magasabbik katona, és megtaszajtotta Elisát. Eldrichet a fegyverrel irányította az ifjú katona, és beterelte az üzletbe.

Elisa megkövülten állt, Eldrich próbálta átölelni őt, de elhúzódott. Többé nem tud rá úgy gondolni, aki megvédelmezhetné őt, már senki nem tudja. A kirakat üvege homályos volt, mintha valamit ráfolyattak volna, amitől nem lehetett se ki, se belátni a helyiségbe. A katonák kimentek, és rácsapták az ajtót, majd hallották a csörömpölést, ahogyan eltorlaszolták a kijáratot.

- Itt hagynak? – kérdezte reménykedve a barna hajú lány, arcából kisöpörte a kósza tincseket.

- Nem hiszem, talán felgyújtják. – vélekedett Eldrich, és a bezárt ajtót bámulta.

- Istenem segíts! – rimánkodott az idős nő, és lekuporodott a fal mentén a sarokba. Kezeit imára kulcsolta.

- Az ide kevés lesz. – mondja ingerülten Rotger, aki a lány mellett állt.

- Gránátot fognak ide dobni, mind meghalunk! Ennyi volt vége… - tört ki kétségbeesetten Elisa, lelke már nem bírta el az eseményeket. Nekiment az egyik polcnak és leverte az egyik csodaszép vázát, ami csörömpölve darabokra esett, a lány megrettent.

Eldrich meghallotta a gépfegyver töltésének hangját. Hallotta, ahogyan az egyik végighúzza a földön a méteres töltényköteget, ahogyan betölti, és meghúzza a ravaszt. A gyors és ütemes lövések monoton hangját.

- Földre!!! Mindenki feküdjön le!! – üvöltötte, miközben hangját elnyomta az üveg robbanásának hangja. Lerántotta Elisát, aki önkéntelenül összecsuklott. Úgy vágódott el, mint az a hallott öregember, önkéntelenül, megtörve. Csak hallgatta, ahogyan a többiek sikoltoznak, ahogyan megpattannak a porcelántárgyak és villámként a szilánkok a földre hullnak. Lelassult az idő, óráknak tűntek a percek, a szívdobogását robajnak hallotta, ami lövések hangját is elnyomta. Lelki szemei előtt látta, ahogy az a két katona, felajzva bevérzett szemmel élveznek el a gyilkolástól.

Látta, hogy Eldrich szája szavakat formál, talán azt mondta, hogy szereti, talán azt, hogy nem lesz semmi baj. Becsukta a szemeit. Csak tűrte, hogy a szilánkdarabok a bőrébe fúródnak, hogy behatolnak a testébe. Akár a tisztító eső, gondolta.

A betörő golyók egy része gellert kapott, de voltak, amik visszapattantak a falról és egész közel hozzájuk landoltak. Az egyik lövedék eltalálta a zsidó lány anyját, aki vért köpve fulladozni kezdett. A lány oda akart hozzá menni, de Rotger nem engedte. Elisa hallotta, ahogyan vissza akarja tartani őt, és üvöltenek egymással. Fejét balra fordította és a haldokló szemébe nézett. Az öreg nő tekintete homályosodni kezdett, ahogyan a szemgolyók száradni kezdtek, a vér bugyogott az ajkain át, levegőért kapkodott. A teste küzdött, de a tudata már nem volt vele. Elisa csak nézte hosszú percekig, nem volt képes rá reagálni. Tekintetük egymásnak szegeződött, de a nő többet nem pislogott.

- Menj be, nézd meg meghaltak e. – utasították a fiatal fiút. A robajból származó porfelhő nem engedett beláttatni a helyiségbe. Rotger, Eldrich és a két nő némán feküdtek a padlón, levegőt sem mertek venni. A katona elindult.

- Biztos, hogy halottak. Az egész tárat beleengedtem, de ha gondolod, dobhatunk egy gránátot is. – torpant meg az ajtóban, az ifjú nem akarta látni a cafatokban heverő halottakat, így megfutamodott.

- Ne pazaroljuk többet, csak nézd meg. – mondta a köpcös fegyveres, hangja kissé unott volt. Elisa biztos volt benne, hogy nem ússzák meg, felkészült a halálra. Eldrich megszorította a lány sebes kezét. Az ifjú csak belesett a porlepte helyiségbe, de nem láthatott semmit, csak a földön fekvő halottnak hitt emberek ködös sziluettjét.

- Elvégezve. – jelentette ki. A katona léptei alatt ropogtak a szilánkok. A kristályok nyöszörögtek a bakancs súlya alatt. Ezt a hangot sosem fogja Elisa elfelejteni, a hang, mely a félelemmel, a borzalmas rettegéssel fonódott össze.

AZ ÍRÓ

Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :)

Megtalálhatsz még: ITT ✪ ITT ✪ ITT

A TÖRTÉNETRŐL

"Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül"

készítők