Willkommen, Elisa

4.fejezet

2014. március 24., hétfő at 22:51 with 0 comment[s]

Drága Olvasóim!

Elkészültem a negyedik fejezettel, végre. Tudom nehéz szülés volt, de egyszerűen nem bírom rögtön elengedni a fejezeteimet, amint elkészülnek. Ezért általában egy hónapig vajúdok velük...nézegetem javítgatom. De rájöttem, ebből az epizódból többet nem tudok kihozni, így ahogy van posztolom. Talán még azzal mentegetőzhetnék az írásmentes hetek miatt, hogy a szakdolgozatomba rengeteg energiát kellett befektetnem, de mivel elkészült (végre) hódolhatok újfent kedvenc szenvedélyemnek.

Fogadjátok, és olvassátok szeretettel!

Üdv: Stephanie

***

4. fejezet

Kétely

A fekete nedű, rejtélyesen kesernyés íze megtölti a cukrászda vörös bársony termeit. Mámoros melankóliában ringatva az ízlelőbimbókat. Kavarog a feketeség a porceláncsészékben, örvénylő ölelésben egyesül megannyi cukorkristállyal. Elisa csak bámulja a sötét morajlást, majd ajkaihoz emeli lassan a csészét, és megérezi azt a régi érzést, amit a bécsi melange felidéz benne. Valami mélyről feltörő, egyszerre nyugtató és felkavaró. Mely, a vissza nem térés bizonyosságát hordozza magában. Sóhajt, s lehelete hullámán a forróság tovaúszik.

Klaus ugyanolyan, mint lenni szokott, sármos, megnyerő és alantas. Úgy feszít dísz egyenruhájában, mint egy viaszbábú, makulátlanul. Saját lényére való büszkeségét sosem titkolta, hiszen nem is kell neki. A germán ősatyák férfiasságát örökölte, erős testalkatot, csontos arcot, melyet angyal-szőke hajszálak finomítanak. Az idő ugyan beleült arca kisebb ráncaiba, de nem tudott még elég mélyen megkapaszkodni. Klaus az árják hamisítatlan példánya, Elisa ezért is érzett áhítozó vágyódást iránta, mert a férfi a nyers erőt képviselte, azt aki, meg tudja védeni a világban lapuló rossztól.

Elisa kecses karján támasztja bájos arcát, kissé oldalra biccentve fejét, némán nézi Klaust, arra gondolva ő miért nem ilyen tökéletes. S a régen érzett vágy újra elönti a testét.

A férfi jeges tekintetét futtatja a papírra nyomtatott sorokon, néha ajkait gúnyosan, félmosolyra húzza, ahogy a Der Stürmer cikkeinek egyikét olvassa. Kemény és igaz szavai még ott visszhangoztak Elisa fejében, amit még a kávé andalító ízé sem tudott kiűzni.

- Mi lett volna ha...? – töri meg a közöttük lévő csendet Elisa, és cseresznyeszín ajkába harap. Csak halkan mondja, ki remélve nem hallja meg a férfi.

Klaus még kiért a sor végére, csak akkor zárta össze a hírlapot, és néz bele Elisa folyamkék szemeibe. Kérdőn vonja fel sötét szemöldökeit, magas homlokára. A lány, érdekesnek tartja a férfi szemöldökeinek indokolatlan barnába hajló bús színét, haja hamvas szőkeségével érdekes ellentétet formált. Ezt is szereti rajta nézni.

- Volt rá lehetőséged, én megkértelek, de elutasítottad. – könyököl erőteljesen az asztalra Klaus, így közelebb hajol Elisához, aki zavartan egy kunkori tincset kezd kavargatni ujjai között – Akkor is csodáltam döntésedet, hogy feladtad a biztosat, a bizonytalanért. – fejezi be mondatát. Szavai nyomán a sértettség érces nyomatéka hagy pecsétet. De hisz olyan régen történt mindez, kettejük története már históriává nyúlt, kezdete Eldrich és Cacile előttire.

Elisa szomorkásan futtatja tekintetét körbe az épületben, és az idegeneket kémleli. Nem akart Klaus szemébe nézni, érzelmei így is örvénylően kavarogtak lelkében, nem akarja azt, hogy a férfi meglássa a bűntudatot. A hirtelen tóduló emlékek, elárasztották őket. Mindketten az elmúltra gondolnak, a sérelmekre, a miértekre. Elisa jól emlékszik a napra, mikor Klaus gyűrűvel ajándékozta meg. Arra az érzésre mikor életét akarta összekötni az övével, mikor elsétáltak az előtt a gyönyörű barackszínű ház előtt, melynek a kertjében gyermekek kacagtak önfeledten, akkor döntötték el, hogy családként szeretnének együtt élni. Annyi szőke angyalt akart szülni Elisa a férfinek amennyit csak tudna, hányszor elképzelte fiai arcát. Aztán jött Eldrich, a jövőről szőtt álmok és a gyermekek arca egyszersmind szertefoszlottak, eltűntek a semmiben, a képzelet mezsgyéjében elvesztek. Elisa vívódik. Lelkiismerete térdre kényszeríti, hiába próbál ellenállni, összerogy.

- Megváltoztak az érzéseid? – néz rá a férfira, aki közömbösen tekint vissza rá, talán még megvetést is észlel rajta. Unottan kopogtatja ujjait az asztal üveg lapján.

- Tudod, hogy sosem fognak. Ha te is akarod, még minden lehet a régiben, még megváltoztathatjuk. Én készen állok rá, akkor is készen álltam.

- De, én hűséget fogadtam Eldrichnek. - csúszott hátrébb a székében Elisa.

- Egy lidércnek… puszta árnyképnek, ami sosem lesz már a tiéd. Ha szívedet félre teszed, és az eszedre hallgatsz, hiszed e még, hogy él?

Elisa zavartan a cukortartóba túr az apró ezüstkanállal, és úgy tesz mintha nagyon lekötné a szanaszét hulló kristályok látványa.

- Ha megkérnélek, elhagynád őt? – kérdezte Elisa, de nem mer Klaus arcára nézni.

- És ha én kérnélek, hogy tett ugyanezt? – mondja egyhangúan a férfi, közömbös hanglejtésében valódi szándékot nem hall Elisa, talán már lemondott róla…

- Gyere velem! Én megadok neked mindent, van pénzem, amennyi csak kell. Én mindig melletted leszek, mellém nem kell a viszontlátás reménye, mert én a bizonyosság leszek neked. – felemeli a hangját - Régen megígértem, hogy gondoskodok rólad, és szándékom komoly volt akkor is. Azóta is tartom a szavam.

- Cacile-el mi lenne? Szíve szakadna bele. – Elisa ellentmondóan összefonja karjait, de elgondolkodik rajta, női szíve a hirtelen ötlet szülte pillanatban lepergeti szemei előtt a lehetséges jövőt, de akarata megálljt parancsol.

- Sajnálom, döntöttem, nem tudom megmásítani a szavam. – nehezére esik kimondani a szavakat. Néma csend támad kettejük között.

A pincérhívó csengettyű megszólal, és Elisa tekintetét a hang irányába kapja. Egy darabig figyelte a frakkos felszolgálókat, amint az egyik egy nagy adag pralinével teli tálcával egyensúlyozik. Fél kezével erősen tartja az ételt, gépiesen masírozik a szalonban. Elillan a helyiség távoli, elrejtett zugában lévő asztalnál ülő alakok mellett. Az ismeretlenek közel hajolnak egymáshoz, testbeszédükből árulkodik, hogy suttognak. Valami fontos ügyről beszélgethetnek, s nem akarják, hogy mások fültanúi legyenek. Kalapok viselnek bent a cukrászdában, amit Elisa illedelmetlenségnek tart, és gyanúsnak. Bár funkcióját betölti, az arcuk rejtve marad. Egy dolog szemet szúr a lánynak, az a kék kockás sál, azt látta már valakin. Talán Rotgerre emlékezteti.

- Nincs erőd hozzá. De akarod, ismerlek. Miért vársz rá? Mit adott Eldrich amit én nem adhatok. – töri meg gondolatai menetét Klaus. - Csak szenvedni látlak, napról napra sorvadni, erőtlenebb vagy, mint a téli hajnal.

Elisa egyik kezével játszik a kiürült csészével, a másikat csüggedten lelógatja az intarziás asztalról. Csak nézi a fahéjfoltokat a bútorlapon.

- Talán csak pillanatnyi fellángolás volt melyet iránta éreztem, mégis olyan erős, hogy még most sem enged. – suttogja fájdalmasan.

- Én nem szerettelek úgy, mint ő? – Klaus tudatba hatoló tekintettel mered a lányra, és megfogja semmittevő kecses karját. Hideg az érintése, uralkodó, de védelmező is egyben.

Elisa nem válaszol, nem tud válaszolni.

- Most Cacilie hordja azt a gyűrűt, melyet egykoron nekem adtál.

Klaus válaszolni akar, de ajkai némák maradnak, csak egy apró sóhaj távozik. Elengedi Elisa karját.

Elisa kifelé tekint a párafoltos ablakon. Egy pár koszos apró kéznyom jelenik meg a homályos üvegen, egy arc befelé tekint a meleg, étellel teli helyiségbe. Némán kiált segítségért, melyet nem akarnak meghallani a fülek. A lány megbotránkozva nézi a koldust, undorodik, ahogy nézi mocskos ruháján a sárga jelzőcsillagot, még is szánalmat érez iránta. A foszlott vörös masnikat bámulja melyet a lány sötét copfjaiba fontak, fekete szemei tompán merednek Elisára.

Mily hasonló, mint mi, mégis mennyire alsóbbrendű lehet most még csak egy gyermek, de felnőve ugyanolyan lesz, mint a többi…- gondolja.

Klaus öblös hangja rántja vissza gondolatai mezejéről. A férfi, hessegető mozdulatokat tesz az ablakra tapadó gyerek felé, az megrettenve elkapja bámuló pillantását és hátrálni kezd. Majd eliramodik, Elisa már csak a szélben libbenő vörös masnikra emlékezik.

- Ne foglalkozz vele, mocskos zsidó gyerek. Ételért könyörög, de ne félj, ha kezed nyújtanád, kést döfne beléd.

Hirtelen kinyílik a bejárati szárnyas ajtó, és két egyenruhás alak masírozik be rajta. Kemény kalapjukat, és bőrballonkabátjukat a személyzet nyájasan elveszi.

- Rendőrtisztek. – állapítja meg feldobottan Klaus, kézlendítéssel üdvözölik egymást.

A helyiség másik végében lévő asztalról hirtelen felpattan a nyurga alak, kalapot ránt fejébe és sietősen távozik. Elisa látta, ahogy eloson, majd a Rotgernek vélt idegen hűlt helyére néz vissza. Megmert volna esküdni, hogy őt látta…

- Még semmi nem késő. Két hét múlva elutazom, elmegyek Lengyelországba. Talán majd csak hónapok múlva jövök. Mire visszatérek, remélem érzéseidet elrendezed, várni fogok a válaszodra. – mondta sietősen a férfi, és a tiszteket magukhoz intve, lezártnak tekintette a témát.

AZ ÍRÓ

Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :)

Megtalálhatsz még: ITT ✪ ITT ✪ ITT

A TÖRTÉNETRŐL

"Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül"

készítők