2014. február 16., vasárnap at 20:02 with 0 comment[s]
Drága
Olvasók!
Megérkezett a harmadik fejezet is. Ez most rövidebb jóval, és inkább "lelkizős fejezet", nem annyira eseménydús, mint az előző. Ismét Elisa lelkének bugyraiba kukkanthattok be. Szegény főhősnőnk érzelmi világa összedőlni látszik, mikor egy újabb várva várt levelet kap Eldrichtől...
( Talán felesleges is megjegyeznem, de megteszem. Írói álnevet vettem fel, de továbbra is az enyém a blog és egyedül írom a történetet! ) Kellemes olvasást kívánok nektek! Ha van véleményetek a történetről, nagyon örülnék pár kommentárnak, köszönöm! :)
Üdvözletem
Ébredés után Elisa szörnyen fest, émelyeg és úgy érezi mintha a vursli hullámvasútján utazott volna. Felül az
ágyára, körbenéz a szobán, miden ugyan olyan mint volt, bénult és néma. Napok
teltek el, melyek hetekké duzzadtak, míg Berlinben a kijárási tilalmat
feloldották. A félelemmel teli időszak végére, volt idejük felocsúdni a
sokkból. Isteni szerencsének köszönhetően alig szereztek sérüléseket. A szövetek
szép lassan összeforrtak a sebek begyógyultak. Mégis a lelki horzsolások
láthatatlan nyomait, hosszú ideig viselik.
Elisa pongyolába burkolt testtel, kisétál a
házból, nem törődve azzal, hogy vajon meglátják-e ledéren öltözött alakját, a
rosszalló szomszéd szemek. A postaláda rozsdás kisajtaja nyikorogva kinyílik,
feltárva Elisa szemei elé a benne rejlő semmit. Az üres üreg sötéten tátong.
Nem is számított másra, alig remélt már, talán csak egy másodpercnyi
reménységet érzett, ami hamar lelohadt szívében, viszont sóvárgás maró érzülete
erősen fészkelte magát lelkébe.
Visszakullog a házba, vállait
leereszti, tartása kissé megrogy, karjait összefonja maga körül, át akarja
ölelni a lelkét, biztatni akarja magát, megsimogatni a láthatatlan szellemét,
megvigasztalni, megmelengetni.
Elmélázva ül a nappali közepén álló
öblös karosszékbe, belesüpped a puha kárpitba, lábait felhúzza, karjait a
térdén összekulcsolja, szemeit a pislákoló, kihunyó félben lévő fáradt
lángocskákra mereszti, a tűz bágyadt keringőjét járja a kandallóban. Tekintetét
végigfuttatja a szobán, minden annyira idegennek tűnik számára, azt az ócska
vitrint nézi, amelyeken a poros könyveket tartja, förtelmesnek találja, nem
emlékszik miként tett szert a bútorra, mi vitte rá, hogy megvegye azt. Meg ez a
levelező asztal sem tetszik neki, ormótlanul vastag lábai, és giccsesen
faragott csigavonal díszítése felettébb undorítja. Szíve szerint felégetne
mindent.
Cacilie és Klaus a hajnalban
távoztak, csak űrt és félelmet hagyva maguk után. Hiába kérlelték Elisát
költözzön hozzájuk, ne a magán hűvös veremében rostokoljon, a lány hajthatatlan
volt.
Odanyúl az asztalon heverő rövid
elköszönő üzenethez, amit barátnéja hagyott. Amint felemeli a papírost, szíve hatalmas
dobbanása kizökkenti negatív érzelmeinek hálójából.
Eddig elkerülte figyelmét, az
asztalon heverő levél, ami katonai bélyegzőt visel. Hirtelen mindennemű érzés
forrongani kezd benne, agya és szíve akár egy katlan, ami ezer fokon ég, keze
remegni kezd, ahogy a levél után nyúl. Alig tudja türtőztetni magát, hogy
azonnal fel ne tépje a levelet, mohó kíváncsiságot érez, hogy megkaparinthassa
a levél tartalmát. A sorok melyeket tartalmaz, bizonyosan gyógyírként
szolgálnak majd beteg lelkének. Nem érti hogyan nem vette észre eddig, biztosan
Cacilie hozhatta be a tegnapi postával együtt, talán ő sem vette észre.
Még önmérsékletet gyakorol, magát
kínozva sértetlenül hagyja a levelet. Oda kell mennie ahol minden elkezdődött,
csak ott fogja magához engedni az orvosságot. Felpattan ülőhelyéről, magára
kanyarítja a rókaszőr pelerines kabátot, beleugrik cipellőiébe. Rohan, olyan gyorsan amennyire lábai bírják,
most végre nem a félelemtől üldöztet, hanem a boldogság múlandó árnya, az, ami
átmeneti vendég nála. A hűvös novemberi
eleji levegő, gomolyog ajkain, ahogyan tüdejéből ki és beáramlik.
A repedt macskaköveket most felváltja
az állomás márványozott aljzata, melyeken csinosan kopogtatnak az apró lábak.
Megannyi ember teszi hétköznapi mozzanatait, vonatra várnak, vagy szállnak fel
rá, lustán élik meg a pillanatot, nem tulajdonítva nagy jelentőséget a
hétköznap egy apró részletének. Háború van, az élet azonban mégsem állhat meg.
Szorgos munkáskezek rakodnak a
vagonba megannyi száraz élelmet, fűtőanyagot, talán a hadseregnek lesz. Elisát nem is érdekli igazán, mi zajlik
körülötte. Távoli zsivajjá halkul az őt
körülvevő ember és gépmorajlás, mintha fejét egy akváriumba dugta volna, és víz
alól hallaná a torzított világi lármát. Határozott léptekkel indul meg a pad
felé, ahol egykor kapcsolatuk köttetett. Ötven lépés, ennyit kell megtennie,
hogy a bakterház árnyékából, a peroneresz alatt átsétálva, céljához eljusson.
Ellenállhatatlan késztetést érez, ami rítussá vált, hogy ha teheti, Eldrich
minden levelét ott nyissa fel. Cipője orrára meredve halad előre, magában
monoton számolja a megtett léptek számát.
Ötven.
Felnéz. Az idő szeszélyes mivolta,
megfakította a deszkákat, és megrepedeztette a festéket a fán, az összetartó
csavarok is meglazultak már, de a pad rendületlenül áll. Oltárt emelve kettejüknek. Felületét éppen
egy ülep koptatja. Elisa kellemetlenül közel áll meg az ülő alak előtt, reméli
jelenléte távozásra sarkallja. El sem tudja képzelni, hogy máshol olvashatná el
a levelet. Az alak üveges tekintettel mered a sínek felé, szája halkan éneket
ont, valami sirató dal lehetett az, Elisa emlékezett, hogy valamikor talán
hallotta a dallamot, de nem tudta felidézni mi lehet az. Az idős nő fején egy
megfoszlott filckalap, mely fáradt lilára fakult, haja kifehérlik alóla, és
szanaszét áll, akár egy rongybaba fején. Valaha bizonyosan szép nő lehetett,
gondolta Elisa. Ahogy elnézi az arcát, látni véli a ráégett kínt, nem a nevetés
ráncai barázdálják arcát, hanem a szenvedés szántotta csíkok jellemezik.
-Minden óra egészkor, és félkor megy
egy vonat… a következőn bizonyosan ott lesznek! – szakítja meg az éneklést, nem
Elisának szól a mondata, csak magával közöli a tényt. A lányt valószínűleg
észre sem vette még.
Elisa leül a padra, a nő mellé. Nézi,
hogy merre pillant az asszony, és ő is abba az irányba hunyorít. Tíz kerek perc
után, egy szerelvény begördül, a hármas kocsi állásra. Elisa várta, hogy az
idős hölgy majd felpattan, és szerettei elé siet, de nem történt ilyesmi, csak
tovább ül a padon. A lánynak az, az érzése a hölgy tudja, hogy senki nem fog
eljönni, hiába vár. Felfogta, de elfogadni, vagy beletörődni képtelen, mégis
remél.
- Következőn biztosan rajta lesznek.
– suttogja Elisa, szeretné biztatóan megérinteni a nőt, de nem meri.
- Apa és fia egyszer felszálltak egy
vonatra… ha elmentek egyszer biztosan visszajönnek… mindig kell lennie egy
vissza útnak. Egy vonat, ami elviszi őket, egy pedig, mely visszahozza - mondja,
dallamos elmélázott hangon.
Elisa a földre pillant, egy üres
doboz cigarettát, és gyűrött csokoládés papírt lát, arra a következtetésre jut,
hogy jó ideje ücsöröghet itt az öregasszony.
- Egyszer a fiú elkóborolt messzire,
fél napon keresztül nem leltem, csak kerestem tébolyultan azt a gyermeket. Aki
csak látni szerette volna, ahogy a hatalmas uszályokat, ahogy elindulnak,
hallani a hajók kürtjének baritonját, a kikötő halszagát szerette volna érezni.
Nem akart ő rosszat, nem akart bajt okozni, sem azt, hogy anyai szívem
meghasadjon a kétségbeesés éles pengéjétől. De mikor megkerült, a
megkönnyebbülés és az elvesztés keltette indulatomban akkora pofont adtam neki,
hogy könnyei csordultak végig ingecskéjén. Majd magamhoz öleltem szorosan és
együtt sírtunk, könyörgött, hogy bocsássak meg, többé el nem megy, mindig
vissza fog jönni hozzám, nem hagy el, erre ígéretet tett. Én pedig ríttam, hogy
el nem engedem többet. – olyan dallamos hangon mesél, mintha egy könyvet
tartana maga elé és abból venné a sorokat, pedig élete könyvének oldalai megsárgulhattak
és megszakadhattak már.
Az öregasszony megint rázendít a
búsongó lágy dallamokra. Elisa, sajnálatot érez iránta, és mélyen megértette
mily kínzó a bizonytalan várakozás, mégsem tudja, mit tehetne érte, nem tudja
szavakba önteni a megértés emócióját.
- Ismerős ének – mondja Elisa.
- A fiúnak énekeltem, mostanában gyakran elismételem, hogy ne fakuljon
emlékezetemben és mikor hazatér, elénekelhessem neki.
- Biztosan örömét fogja lelni benne.
– mondja Elisa. És összekuporodott a padon.
A nő nem felel többet, csak énekel.
Nem bírja tovább, végre felszakítja a
levél szélét, és kihúzza a boríték rejtette lapot. Az erős férfias betűk,
melegséggel töltötték el, olvasni kezdi.
Még nem fogta fel a szavak jelentését, újra és újra az elejére ugrik,
hogy értelmezze a leírtakat.
Drága Elisa!
Hatalmas bűntudattal a lelkemben ébredtem, a kétkedés mardos, mely
kegyetlenebb mintha ólommal átlőtt testben szenvednék.
Megtehettem volna, hogy összetépem a levelet, apró darabokra és
szétszóróm az őszi szélben. De nem tettem, mert úgy éreztem lelkedet téptem
volna össze, ezzel együtt.
Ahogyan visszaolvastam eddigi leveleidet, bizonyosságot szereztem,
hogy nálad tisztább szívű, szeretőbb embert még nem ismertem. Az a
rendíthetetlen remény, és a gyökeret vert szerelem, mely erősen kapaszkodik a
talajba, mind tiszta lelkedből eredeznek.
Beléd szerettem.
Mégis hogyan lenne jogom, ezt a törékeny, ékszerlényt darabokra
törni?
Ha elmondanám a fájó igazságot, azzal félek, élve eltemetnéd
magad. Mégis bűnt követek el, ha elhallgatom, de képtelen vagyok betűkbe önteni
a történteket.
Úgy képzelem most is az állomáson ülsz, vékony arcodat hajad
hullámai keretezik, égszín szemeidben könnypatakok duzzadnak. Talán arra
gondolsz a te, Eldriched elvesztette a józan eszét, megtört és elsodorják a
hullámok. Drága, Elisám nem jársz messze az igazságtól...
Willkommen, Eldrich
Elisa döbbentem olvassa újra és újra a
sorokat, a boldogság melyet érzett elillant belőle. Mi lelte Eldrichet? Valami történhetett. Szíve összeszorul,
és zihálni kezd. Csalódott és keserű. Nem tudja mire vélni a levelet. Valami megváltozott, Eldrich betűi, a stílusa,
mintha más ember lenne. Amitől a legjobban félt, most beigazolódni látszik,
bizonyosan meghasadt tudata. Valami rettenet keríthette hatalmában, talán látta
az élet szörnyetegét, a háború marón-fojtó rettenetét, mely elméjét elfogyasztja.
Arra gondol, bár ne kapta volna meg a levelet, tán a kétkedés is jobb lenne,
mint ez a rettenetes csalódottság.
Felnéz a levélből, az öregasszonyra, aki még
mindig dúdolva üldögél mellette. Felbosszantotta.
- Hasztalan várja őket, sosem fognak hazatérni!
– mondja haragos indulattal, és akaratlanul meggyűrte a levelet.
A nő elfordítja a fejét, Elisára tekintve.
Arckifejezése alapján még csak most fedezte fel, hogy a lány mellette ül,
zavarosan néz, mint, aki álomból ébred.
- Ha lejár a szolgálatuk, elengedik őket, ha
már nem kell dolgozniuk.
- Nem fognak hazatérni! Mind ki háborúba ment
odavész! Hasztalan várja őket, értelmét vesztett próbálkozás, ha viszont is
látná, nem ismerne rájuk! Remélje inkább, hogy elestek! – Elisa saját
keserűségét zúdítja a hölgyre. Nem akarta igazán megbántani, csak elkeseredettségét
ily formán tudja szavakba önteni.
- Szegény lány, reményvesztett… - feleli a
nő, de inkább magának mondja semmint, Elisának.
- Ez a katonák sorsa, feláldozzák magukat az
eszméért, a hazáért. – mondja indulatosan Elisa, magát akarta nyugtatni ezen
kijelentésével, ezt kell hinnie, ahhoz, hogy lelke túléljen.
Az öregasszony kezével a levegőben köröket
írt le, mintha dallamokat komponálna, elfordította fejét Elisától, újra a
távolba merengett.
- Ők nem katonaként távoztak, őket elvitték…– suttogta énekelve, többet nem
néz Elisára, csak a közeledő vonatokat kémleli, és a siratót dúdolja újfent.
A lány felpattan és szapora léptekkel magára
hagyja a tébolyultat, mély megvetést érez iránta, szánalmasnak és ostobának
titulálja. Talán sötét érzései abból is erednek, hogy az asszonyt hasonlónak
véli önmagához, megretten a jövőképtől, amit benne pillantott meg. Talán, az ő
elméje is hasonlóképp omlik majd meg…
Nem akar Eldrich levelére gondolni, pedig
fejében tombolnak a gondolatok, alig bírja elnyomni őket, nem bírja bezárni
elméje egyik ajtaja mögé, hisz visszaszivárognak a kulcslyukon. Nem ért semmit,
miféle események mehettek végbe vele, amik oly nehezek, hogy képtelen szavakba
önteni?
Hogy még vele, Elisával sem képes megosztani
a terhet.
|
AZ ÍRÓ Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :) A TÖRTÉNETRŐL "Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül" készítők Az eredeti sablont Rin készítette. © All Right Reserved 201_. Átszabta: Sopianae Delacroix. « régebbi bejegyzések újabb bejegyzések » |