2014. február 10., hétfő at 20:51 with 2 comment[s]
Drága Olvasóim!
Már hetek óta elkészültem a második fejezettel, csak nem éreztem elég jónak ahhoz hogy publikáljam Túl rövidnek, és kevéssé eseménydúsnak ítéltem meg. Végül egy hónapos melengetés után, kikelt a tojásból ez a fejezet is. Itt újabb két karakterrel ismerkedhettek meg, akik közel állnak Elisához. Előre is köszönöm, hogy elolvassátok a fejezetem. Ha tetszett hagyjatok lábnyomot magatok után, kommentár formájában. :)
Üdvözlet
Hetek
teltek el levéltelenül, a komor ősz búsongott a kopaszodó fák között, Elisa
lelkében is őszülni kezdtek a reményfák ágai, minduntalan alább hullottak a
levelek, melyek sós könnycseppként martak a lány szívébe. Talán nem kap választ
többé, lehet Eldrich szemei örök álomra csukódtak valahol, és most a mennyben
kettejükről álmodik.
Erős
nő létére próbálta türtőztetni magát, de vajmi keveset ért ez a kétkedés, és a
rettegés ellen. Az sem tudta jobb kedvre deríteni, hogy Rotger jegyeket
szerzett neki az operabálba. Eddig minden vágya e körül forgott, hogy részt
vehessen egy ilyen nagyvonalú bálon. Valamelyest javított kedélyállapotán, de a
konok kétely erősebb volt, ezen érzelmeivel szemben. Pedig hogy szerette testét
kecses selymekbe burkolni, ékszerekkel díszíteni hattyúnyakát, és a
szimfonikusok édes éteri dallamaira keringőzni. Repülni támad kedve mikor a
négyeseket lépi meg, a dallammal pördül a hegedű és zongora nászára komponált
koreográfiára.
Elégedetten
méri végig magát a tükörben, egészen bájos látványt nyújt. Magára mosolyog, s a
tükörkép visszamosolyog, álszenten azt sugallja, minden rendben van, és Elisa
elhiszi.
Régi
jó barátok kopogtatnak az ajtón, Elisa elhúzza a függönyt, kikémlel, melegség
önti el az ismerős arcok láttán. Ajtót nyit.
Cacilie
a nyakába omlik, orcái pirosak az izgalomtól hogy újra üdvözölheti barátnéját.
Majd a fojtó ölelésből kibontakozva Elisa homlokon csókolja őt. Ugyan az a kellemes
levendula illata van, amire emlékezett, kerekded arca és meleg hamvas rózsaszín
bőre. Nem kifejezetten szép nő, de lénye hordoz valami megmagyarázhatatlan
bájt, mely rabul ejti a tekinteteket. Klaus leveszi kalapját és ő is baráti
üdvözletét fejezi ki a ház gazdasszonyának, kezet csókol Elisának. A férfi mit
sem változott, határozott erős vonásai csak mélyültek az eltelt idő folyamán. Udvarias,
és tartózkodó. Szerencsés Cacilie, erre
gondol Elisa.
Kellemesség
ölelgető karjai simogatják Elisát, hisz olyan jó újfent személyesen beszélni
velük, nem pedig papíron keresztül folytatni eszmecserét.
-
Mily nagy változáson mentél keresztül, mióta nem láttalak. – elmélkedik Elisa -
Szebb vagy, mint valaha! Arcod kerek, mint a hold, piros akár az érett alma,
egészen megváltoztál – mondja őszintén Cacilenek.
-
Ez Klausnak köszönhető! – karol bele a párjába, és magasztaló pillantást intéz
a férfi felé. Aki vakító kék szemeivel lenéz reá.
-
Te is mesésen festesz. – bókol Elisának Cacilie, közben lopva megdörzsöli
arcát. A nő tudja, hogy hazudik, hiszen még a vak is látja, még Cacilie
tündököl, ő csupán árnyéka egy emberi lénynek, egybeolvad a fal kárpitszürke
színével. Személyét csak ruhája burgundi árnyalata miatt veszik észre az
emberek, máskülönben átnéznének teste színtelenségén.
-
Hogy megy a sorotok? Meséljetek, hallani akarok mindent! Fél esztendeje már,
hogy nem volt szerencsénk egymáshoz. – érdeklődik csevegő hangon, miután
beinvitálta őket a mályvalila nappaliba.
A
szerelmespár összemosolyog.
-
Tán, nem is hinnéd, de Klaus, vezető orvos lett. Nem is akármilyen. –
lelkendezik Cacilie, büszkén tekint az említettre. A férfi leporolja ruhája
láthatatlan foltjait, és félmosolyra húzza világos ajkait. Roppant fess a
keményre vasalt egyenruhájában, ahogy a vaskeresztes medál vakítóan veri vissza
a szobába kúszó fényt. A lány tekintete elidőzik rajta egy kicsit, majd
mosolyogva megszólal:
-
Elismerésen, hol ér a megtiszteltetés, hogy praxisod gyakorolhatod? –
érdeklődik Elisa, és most pillant először a férfi szemébe, a tekintetek
találkoznak, és valami régi megidéződik. Elisa torka elszorul.
Klaus
megigazítja gallérját, végigsimítja ujjával a vaskeresztet hangsúlyozva, következő
mondandója jelentőségét.
-
Mauthauseni táborban teljesítem a szolgálatom, ez egy igen nagy jelentőségű
feladat, bár már megtettük a lépéseket egy sokkal nagyobb és hatékonyabb tábor
létrehozására, melynek a valószínűleg vezető orvosa lehetek– mondja
felelősségteljes hangon, és karjával hevesen gesztikulál hozzá.
-
És tulajdonképpen mi ott a dolgod? – kérdez a naivan kíváncsi Elisa.
Klaus
bal lábát keresztülveti a másikon, kezét végignyújtja a fotel támláján.
-Sterilizálok,
műtök, kísérleteket végzek, de legfőképpen a legmagasabb kutatásokban veszek
részt. Olyan dolgok elébe nézünk, amiket még nem látott a világ, pár év és a
német orvostudomány világmegváltóvá válik. Amit nem mernek megtenni mások, mi
páholyból kísérjük végig – magarázza ökölbe szorított kézzel – a zsidók pedig
önként vetik magukat az orvostudomány oltárára. Vagy ha nem akkor rásegítünk! –
kaján nevetéssel fejezi be.
Elisa
elismerően bólint, még ha annyira nem is kapott választ kérdésére, elégedett,
hogy Klaus valami nagyszerűnek a része lehet, boldogsággal tölti el barátja sikere.
Végigfuttatja
tekintetét a páron, Cacilie összefont kezekkel ül, kissé jobbra dőlő testhelyzetben.
Tömzsi ujjain megcsillan a szoba fényét visszaverő ékszer, egy arany
karikagyűrű. Elisa nem tudja levenni szemét, az ujjon viselendő nyakörvről.
Cacilie észreveszi és zavartan elkapja kezét, majd elmosolyodik.
-
Már feleség vagyok, Elisa! – nyújtja felé kezét, majd gyerekesen megrántja
vállát. Magától értetődik a helyzet, és nem érte váratlanul a hír, de mégis
döbbenten konstatálja a szimbólumot.
-
Gratulálok! Mikor tartjátok a menyegzőt? – érdeklődik, hangjában némi
féltékenységet hordoz. Szavai után keserű íz marad a szájában.
Klaus
a nőre néz, Cacilie megcsavarja egyik barna hajtincsét.
-Cacilie
már a feleségem. – mondta hűvösen a férfi. És Elisa folyókék szemeibe fúrja
tekintetét, a lány állja.
Elisa
csüggedten vette tudomásul, csak nem értette, és ez felettébb bántotta őt miért
nem kapott meghívást az esküvőre. És valami féle savanyú féltékenységet is
érzett, csalódottsággal keveredve, hiszen oly bizonyos hogy neki már nem lesz
része efféle kegyben. Szerette őket, mégis irigyelte a boldogságot, ami
megadatik nekik.
A
szoba, bénító lassúsága kezdte hatalmába keríteni a beszélgetést, ezért Elisa
összeszedte a kávéscsészéket és kanalakat, ezüsttálcára tette, majd ügyesen
egyensúlyozva a konyhába vitte. Klaus szivarra gyújtott, Cacilie pedig lopva
követte barátnéját.
-
Oly nagyon sajnálom, hogy nem hívtunk meg, arra gondoltunk úgy sem tudnál
eljönni, a távolság miatt sem, meg aztán Klaus barátai nem hétköznapi emberek, nem
is élvezted volna a politikus társaságot, meg aztán költséges volt nagyon a
lakodalom, így véges volt a vendéglista.
Szánalmasan
próbálta mentegetni magát, Elisa előtt.
-
Nem számít már. – legyint - Csak az, hogy most boldog párként éltek, és ennek
végtelenül örülök, hiszen megkaptad, amire vágytál – felelte csendesen, és a
kelleténél erősebben rakta a szekrény polcára az elmosott csészét, ami éles
hangon jajgatni kezdett.
Cacilie
Elisa felé nyúlt, talán meg akarta simítani karját, de zavartan elkendőzte a
mozdulatot.
-
Eldrichről mi hír? – kérdezte aggodalmasan.
Elisa
szeretett volna megszólalni, igazán rákészült, de nem tudott szavakat formálni
szájával, csak nézett Caciliere, majd széttárta karjait. Szorosan bíztatóan
átölelte Elisát, ki viszonozta a gesztust. A lány egy pillanatra úgy érezte
olyan melegen ölel, barátnéja, mint valaha édesanyja tette.
-
Elisa, ez a ház haldoklik veled együtt. El kellene menned innen, tudnod kell,
mikor engedd el a múltat. - suttogta fülébe, és akaratlanul megcsiklandozza néhány
kósza fürtje Elisa nyakát, ahogy közel hajol hozzá.
-
Honnan tudhatnám, hogy mikortól a múlt?- szemének medrében gyűlnek a cseppek.
Az
óramutató kattogása belemászik az elméjükbe.
Rotger
kocsija gördül a ház elé, és a fess férfi kiszáll belőle. Fekete öltönyt visel,
mely még inkább elegánssá teszi alakját, mellén ott csillog az ezüstözött
horogkeresztes kitűző.
Amint
beér a házba kezet fog Klausszal és kezet csókol a hölgyeknek. Némi felszínes
bájolgás után, elindulnak az opera felé vezető úton.
Elisa
életében még ennyi díszegyenruhást, és kifinomult elegáns hölgyet nem látott,
kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, haloványnak, mint a múló hajnal.
Szorosabban karol bele Rotgerbe, aki bátorítóan megsimogatja Elisa selyemkesztyűbe
burkolt kezét. Caciliet és Klaust figyeli, akik már érkezésükkor szóba
elegyedtek valami előkelőséggel.
-
Parancsolnak pezsgőt? – ugrott eléjük egy felszolgáló, és apró szemeivel kérdőn
pislogott feléjük. Elfogadják.
Majd
megszólaltak a csengők, hangos mégis lágy nesszel szólítanak, melyek az első felvonás
kezdetére figyelmeztetnek. Felmasírozik a tömeg, a selyembe burkolt vörös
lépcsőkön, elfoglalják a kényelmes páholyokat és kezdetét veszi az előadás.
Richard Strauss Elektráját kezdi zengeni a több mint száz zenészből álló temérdek
hangszert táncoltató kar. A zeneszerszámok vágytól buzgóan édesgetik egymáshoz
magukat, az énekesek földöntúli hangja megtölti a termet, szívbemarkolóan
játszanak. A néző csak ámul, és a színház varázsa előtt meghajol, átadva magát
a színtiszta művészet, gyógyító erejének. Az operát lezáró tragédia nyomán
felharsan a tapsvihar, melyet több tucat emberi kéz kelt. Néhány szemben
könnycsepp is megjelenik.
Kezdetét
veszi a bál melyre oly sokat készültek, az elegáns hölgyek és urak. Végre
eltáncoltathatják temérdek birodalmi márkáikat.
Hirtelen
alább hagy a hangos muzsika, felváltja valami fülsiketítő ricsaj ami, kezd
beszivárogni az elegáns zene közé. Mintha szirénák irtóztató, távoli hangját
hallanák. Rotger Elisára néz, szemében a rémület, rideg sárga árnyalata ül meg.
-LÉGIRIADÓ!
– üvölti túl az opera melódiáit. Kísérteties, ahogy a tömeg alig mozdul, az
alkohol mámoros befolyása alatt érzékeik, tompák, reakcióik esetlegesek.
Majd
történik valami, a másodperc tört része alatt, minden megváltozik. Elisa nem
hallja és nem látja a valóság eseményeit, rettegésének rabjaként bolyong
személyes igazságában.
***
A nyomasztó rémítő forgatag, a
tömeg fullasztó rengetege rettegésre késztetik Elisát. Zihálni kezd, ahogy
elkapja rémület, mikor észleli, az embersokaság minden ismeretlen tagja
ugyanolyan maszkot visel, mint ő. Pedig az imént három nő dicsérte meg a
másikak jelmezét, talán nem vették észre, hogy ugyanúgy festenek? A groteszk
bál hahotázik.
Fekete tollakkal keretezett maszkja
rátapad verejtékes arcára, gúnyolódva csiklandozzák a pihék a fakó bőrét.
Forogni kezd a helység a zene lüktető ritmusára, a keringőt járó párok között
bolyong, kik egy-egy forduló alkalmával, egyforma arcukkal ránevetnek Elisára.
A lány letépi magáról a maszkot, de a látvány nem változik, nők és férfiak a
nyomasztó egyformaságukkal rémisztenek. A dallamok gyorsulnak, a rosszalló,
pillantások melyek kivillannak az álarcok sötétjéből, mind reá szegeződnek. Elisa sikolt, de hangját nem hallani a
hangszerek alkotta muzsika vészterhes zsivajában. Nem látja sem Caciliet, sem
Rotgert, elvesztek a tömegben.
Egy táncoló pár melléje perdül, és
egy ismerős hang a szonettbe énekel. A felismerés szivettépő, a maszkos alak
meghajol és kezet nyújt a lány felé, táncra kéri fel.
Elisa karját az arctalan maszkja felé
nyújtja, remegő kezével letépi azt. Ó, istenem! Kiállt fel mikor Eldrichet
ismeri meg benne. Az alak megkövülten tekint a lányra, megbotránkozás
kifejezése ül képén, kicsavarja a lány kezéből az arctakarót, maga elé emeli,
és sietve eggyé válik a tömeggel. Elisa kétségbeesetten botorkál a sokaságban,
nekitántorodik egy ismeretlen párnak. A férfi fejéről leesik a maszk, a lány újfent
Eldrichet véli felfedezni.
Tébolyodottan kapkod a körülötte
álló emberek felé, sorra hullnak le a maszkok, melyek alatt ugyanaz a személy
rejtőzik. A hegedűszóló Elisáért sír.
Megveszve hagyja el a termet, levegő
után kapkodva, kicsapja a hatalmas ajtót és futni kezd.
***
Rotger
amint magához tér, vérfagyasztó látványban részesül. Ahol az imént még a
monumentális épület tornyosult, most jóformán csak feketeség, füst és törmelék
van. Iszonyatos zúgás akarja összeroppantani az agyát, egyensúlyát alig találja.
A színház megmaradt szárnya kimagaslik ugyan a földből, de felismerhetetlenségig
roncsolódott. A széksorok, a fal, a berendezés egyszer csak véget érnek, tortából
kivágott szeletre emlékeztet, az egy perce még rendíthetetlenül álló épület. Halottak
és sebesültek, amerre csak az éjszaka tompa fényeiben ellát. Rotger egy imbolyogva
futó nőt lát nem is olyan messze tőle. Fel ül és kiszabadítja magát a mennyezet
egy leszakadt darabja alól. Fejéhez nyúl, vér csurog le az arcán, belefolyik
bal szemébe, ettől még inkább homályosan lát.
Elisa nevét üvölti, túlharsogva a sikolyokat, és a haláltusák őrjítő
hangját. Bolyongani kezd a holtak és törmelékek között, nem tudja, mi az mire
rálép, ha puha biztosan hulla az. Istenhez fohászkodik, hogy barátai élve
találja meg, rimánkodik, hogy ne érje őket el a vég. Távolabb eső hulladék
alatt megpillantja Cacilie vörös ruhájának egy darabját, szíve összeszorul, keze
tétovázik. Lassan nyúl felé, mielőtt hozzá érne, megmozdul a test, a nő
kinyitja szemeit.
-
Elisa, Klaus? – kiabálja Cacilie de Rotger nem hallja csak szájáról tudja
leolvasni, az iszonyatos zúgás magas frekvenciára emelkedik. Felsegíti a nőt,
és együtt kutatják a túlélőket. Fekszenek ott olyanok, akikből csak egy kar
vagy láb maradt, olyan is, akinek szinte mindene hiányzik. Egy férfi törzstől
lefele megszűnt létezni, de az utolsókat rúgja még, hörög és felbugyog a
vértenger a száján át, egyenesen rájuk néz kérlelően. De hisz semmit nem
tehetnek!
Megtalálják
Klaust is, aki a robbanás erejétől messzire sodródott tőlük, a férfi magánkívül
fekszik a romos földön. Mellette egy szerencsétlen hadonászik kezeivel, próbál
kúszni a földön Klaus felé. Vért, és húscafatokat hagyva maga mögött.
Rotger
mellétérdel:
-
Segítünk, meg fogjuk menteni…- de a férfi határozottan ellöki a segítő kezet.
- Ne érjen hozzám, hagyjon! – utasítja Rotger,
és véres arcát felé fordítja. Klaus mellé ér és zubbonya zsebéből elmarja
kézifegyverét. Cacilie riadtan rántja
hátra Rotgert és megpróbálja elvonszolni férjét. A haldokló remegő kézzel
kibiztosítja a fegyver, majd esetlenül saját homlokára szegezi és meghúzza. A
pisztolydörrenés iszonyatos, az élők úgy érzik, beszakad a dobhártyájuk. Próbál
az agyuk regenerálni, de a bomba irtózatos robaját nem tudja kiheverni
egykönnyen, minden neszt felerősítenek a megzavarodott halló receptorok.
Az
elszakadt nyakláncok darabjait vizslatja szemeivel, melyek szanaszét gurultak
az egyenletes padlón, majd megbújtak a sarokba, vagy az ágy alatt találtak
menedéket. Cacilie fésüli Elisa haját, a lány pongyolában ül a fotelben, és
üveges tekintetekkel követi az egyik pattogó gyöngyszemet. Megrándul arcizma
mikor barátnéja véletlen megszabadítja egy kapaszkodó hajszálától.
Mérhetetlen
keserűség, és rettegés az amit, a tükröződő Cacilie arcán lát. A nő leteszi a
fésűt a komódra és felsegíti Elisát, az ágyhoz kíséri, lefekteti, betakarja,
mint egy gyermeket. Mellé fekszik és szorosan átölelik egymást az elesettek.
-
Te is láttad őt? – suttogja a pislákoló fénybe Elisa.
-
Csak a halált láttam Elisa. – remegi a nő.
Cacilie
megsimogatja szőke haját, csókot lehel ajkaira, melyben próbálja minden
védelmét és szeretetét átadni, majd mikor a lány jobbjára fordul, titkos
könnycseppet hullajt érte és mindenki másért.
|
AZ ÍRÓ Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :) A TÖRTÉNETRŐL "Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül" készítők Az eredeti sablont Rin készítette. © All Right Reserved 201_. Átszabta: Sopianae Delacroix. « régebbi bejegyzések újabb bejegyzések » |