2014. január 19., vasárnap at 18:31 with 0 comment[s]
Üdv,
kedves látogató!
Fogadjátok
szeretettel a történetem: Elisa Beiswanger lelkének viharos tengeréről, a
reménybe vetett hitéről szól. A világháború alatt, szerelmével folytatott
levelezését olvashatjátok. A szerelem bizonytalanságáról, a remény néhol
megingani látszó pajzsáról, a vágy mezsgyéjén való lépdelésről, erkölcs és
elvárás szembeütközéséről, a lélek összetett érzelmeiről szól, háborús
köntösben.
Vajon meg
tudja-e várni Elisa, még Eldrich hazatér, a végtelennek tűnő háborúból? Elég
erős-e a szerelem, megéri-e a vágyódás kínját elviselni? Talán viszont sem
látja többé...
"Történet
a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól,
világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül"
Kardos-Reményi Virág
Betakarta a fehérség az elesettek testét, úgy szunnyadtak holtan mintha csak anyjuk ölében ringva pihennének. A hó megállíthatatlanul hullott alá az égből, a parányi kristályok egyesülése révén grandiózus takarót formált a hegyek ormára. Akár egy hatalmas fehér zászló, mely a békét hirdeti a halottak lelke felett, melyet nem érhettek meg a földön. A békekabát foszlott és foltos, vértől tarkított, amit az elesettek teste ontott reá, nemzetek vére keveredik a természet terítőjén, mely nem ítél.
Eldrich nézi, ahogyan vére alább hull, elhagyja testét, céltalanul folydogál, hisz nem találhat vissza az erek fondorlatos hálózatába, nem végezheti többé a feladatát. Biztos benne hogy meghal, előbb vagy utóbb, de biztosan megkapja a halál csókját, fagyos lesz és hideg, vagy oly meleg, mint gyermek arcán az anyja csókja? A fájdalom, mely átjárja, a testét hirtelen megszűnik, ahogy a földre rogyik, elhalkul a fegyverek ropogó hangja, mely a társai halálát jelzi. Akár egy karácsonyi csengő, gondolja Eldrich magában, emlékei labirintusában felidézi mikor a bátyjaival Bécsben, a főtéren felállított díszes fát nézegették. Mint egy istenség magasodott felé a hatalmas fa, megannyi karácsonyi csengettyűt aggattak rá a szorgos polgárok. Mindenképp akart egyet leakasztani magának, nem lopni akart ő, hanem csak emlékbe szeretett volna egyet. Hogy majd ha újra előveszi a csengőt megrázza és az angyalok énekét hallva felidézze az ünnepet. Friedrich, a legidősebb bátyja felemelte, hogy leakasszon magának egy hatalmas piros gömböt, de elejtette öccsét, aki hatalmasat zuhanva egy jókora viaszos faágat rántott magával. Szanaszét gurultak a díszek, és a fényes csengők. Ezernyi darabra törtek, az angyalok hangja elhalkult, és a szétgurult töredékekre pillantva Eldrich látni vélte a díszbe zárt angyalok távozását, a mennybe. Hazamentek… Halott társaira pillantott, akik pár perce még éltek, könyörögtek, imádkoztak, most az istentelen orosz téli tájba fagyva szemlélik jeges tekintettel a frontot. Próbálta felemelni a karját, de az nem engedelmeskedett, a csuklója, mint egy döglött állat, aminek nyakát törték, hanyatlott a föld felé. Csontja kitüremkedett a szétroncsolt hús közül, félig sikerült csak lecsapni azzal az életlen baltával, a sárga szemű orosz tiszt elégedetlenül szemlélte az eredményt.
Több
ezer kilométerrel arrébb hol csend honol, csak a kutya ugatása szól bele a
nesztelenség nyugtató édenjébe.
Fahasábok keringőznek a tűzzel a kandalló belsejében, macska
nyújtózkodik a gyapjúszőnyegen, ódon falióra kattog a szoba pislákoló
sötétjében. Minden egyes kattogás emlékeztet az idő csigalassú pergésére, a
megállíthatatlanságra, a visszafordíthatatlanságra, és az elmúlásra, melyhez
oly bizonyosan előbb vagy utóbb minden lélek elér.
Elisa
szenved, teste sorvadni látszik napról napra, lelke szintúgy megöregszik idő
előtt. A kínt ki enyhíthetné, nem tudja,
hol találja, bizonyosan reméli, hogy az angyalok védelmező ölelése kíséri
szerelmét a fronton, és emeli győzelemre a nemzettel együtt. De a várakozás
melyet átél nap, mint nap a bizonytalan reménység mellyel küzdenie kell lelkének,
felemészti. Rendíthetetlenül hiszi, hogy
egyszer karjai újra érinthetik a férfit, ajkát csókra nyithatja, és a gyötrő magányosság
fellege végleg elrebben fiatal testéből.
Még
Eldrich vérét áldozza a világ valamelyik pontján, ő tehetetlenül saját testének
omló tömlöcében vár és remél. Reméli, hogy lesz ideje megvárnia a férfit, még
bizonyosan bekövetkező halála előtt újra egymás karjaiba temetkezve érheti őket
a hajnal.
Az
óra kattanása monoton taktust üt az élet ritmusának, majd hirtelen a végtelennek
tűnő lüktető ütem elhalkul. A váratlan támadt csend, nyugtalanságot gerjeszt
Elisa elméjében.
Valaki
ideje lejárt… furakodik a gondolat.
Tollat
és papírt ragad, remegő kézzel tartja ujjai között a pennát, mely szálkás
betűket vet a papírra.
Drága Eldrich!
Ma
pontosan másodikk esztendeje hogy utunk kettévált, önszántunkon
kívül érdemelt sorsunk, melyet a távolság nehezít, hegyként helyezkedik a
lelkemre. Külön ösvényünket taposva, hiszem, hogy újfent találkozunk, mikor a végtelen
jövőben kereszteződésre lelünk.
Emlékszel még az első találkozásunkra?
Arra a nyári viharra mely a semmiből csapott le ránk, és a nyári víz áztatta
szellő közel sodort minket egymáshoz.
Mindketten vártunk arra a vonatra,
mely elhozta számunkra a szerelmet.
Emlékszem unokanővérem jöttére vártam, akivel évek óta nem álltunk szóba, hiszen az örökösödési vita nagy port kavart akkoriban a családomban.
A begördülő szerelvény ablakaiból megannyi
boldog arc nézett, az eléjük siető rokonokra.
De Gitta szőke fejét nem pillantottam meg, arra gondoltam talán későbbi
vonatot említett levelében, és félrenéztem az időpontot. Majd leültem arra a padra, napernyővel a jobb
kezemben, balomban legyezőt tartva próbáltam védekezni a nyári nap, perzselő
sugarai ellen. Oldalra pillantottam,
megláttalak…
A búza színű hajadon táncot lejtettek a
déli fénycsóvák, messziről láttam ragyogó kék szemedet, mely a legtisztább vizű
folyóhoz hasonló. Az egyenruha tekintélyt kölcsönzött neked, a fém kitüntetések
ragyogtak a zöld mentén.
Majd kigördült az állomásról a vonat,
a pályaudvar elnéptelenedett, csak pár lézengő maradt a vágányok közelében, és
mi maradtunk.
Akkor a tikkasztó nyári napon,
áldásként peregni kezdett az ég. Felhők futkároztak fel s alá a magas kék
vásznon. Mintha egyre erősebben csavarták volna meg az égi bárányokat,
sűrűbbnél sűrűbb cseppekben hullott alá az eső, mintha egy elszakadt gyöngysör
darabjai gurulnának.
A napernyő fehér vászna valamennyire
felfogta a vízcseppeket, és megtartóztatta őket, de a szőttes lyukain
átszivárogtak.
Néztelek, ahogy a csalódottságtól
elmélázva hagyod, hogy átázz, tisztán emlékszek milyen impozáns látványt
nyújtott az ázott katona képe, ahogyan a vizes tincseid arcodra simultak,
világos bőrödön végiggördültek a cseppek.
Odaléptem hozzád és immár ketten áztunk a napernyő alatt.
Két esztendeje.
A rettegés járja át lelkemet mikor
látok egy leszerelt katonát, kinek lába, vagy karja bánta háborút, tudom,
minden hazáért ontott vér, áldás, de egy kitüntetés sem kárpótolhat egy embert,
ha nem egészben tér haza szeretteihez. Vannak, akiknek elméje épségét kezdte ki
a háború, elképzelésem sincs mit élhettek át, így nincs, olyan biztató szó
mellyel megnyugvást adhatnék neked. Félek, ha újra látlak majd, vajon az az
ember leszel e, akitől elköszöntem évekkel ezelőtt. Félek, hogy a szerelmem nem elég erős védelem
ahhoz, hogy megóvjon és életben tartson még véget nem ér a háború.
Akármi történjen is, örökké várlak,
Willkommen,
Elisa
Leteszi
a tollat, és megtöröli a szemét, könny szökik és buggyan ki szemzugaiból,
ahogyan felidézi ezt a kellemes emléket, már csak emlékek maradtak neki, és a
képzelet melynek segítségével bejárhatja múltat, és elképzelhette a jövőt,
együtt lehet Eldrichel.
Ez fájdalma enyhítésére szolgál, mégis sebesebbé teszi lelkét. Ismét szörnyű remegés fogja el mely, rohamosan terjed végig a karján, pár percig mozgatni képtelen, ahogy úrrá lesz rajta a rángatózás. Némán sikolt.
Akarata
ellenére uralkodni képtelen teste felett.
Még
ne!
Még
látni akarja a szerelmét, önerejéből átölelni őt, addig szorítani, amíg sajogni
nem kezd, nem ragadhatja el a betegség fondorlatos szörnyetege, mely okán majd
mások fogják karjait emelni, az ételt a szájába adni, tiszta ruhával
felöltöztetni. Még utoljára át akarja adni a testét, szerelmes akar lenni úgy
igazán, még addig, amíg érez…
|
AZ ÍRÓ Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :) A TÖRTÉNETRŐL "Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül" készítők Az eredeti sablont Rin készítette. © All Right Reserved 201_. Átszabta: Sopianae Delacroix. « régebbi bejegyzések újabb bejegyzések » |