2014. január 31., péntek at 17:01 with 1 comment[s]
Drága olvasók!
Íme, publikálom az első fejezetet.
Fontosnak tartom megjegyezni a félreértések végett azt, hogy bizonyosan történelmileg bele lehet kötni a történetembe, apróbb hibák melyek hitelességére nem találtam bizonyítékot, biztosan vannak benne. De mivel ez egy fiktív történet,élek az írói szabadsággal és nem tartok igényt, a pontos hitelességre. Továbbá a karakterek nem a személyes véleményemet fogalmazzák meg a korról és az ideológiáról!
Elisa fáradt léptekkel halad a sínek
mentén, a vaskígyók mozdulatlan párhuzamossággal fekszenek a földön, egyenes
támpontot mutatnak az éjszakában, ahogyan a megállók közé eső kietlen tájon
átívelnek. A lány leveszi cipőjét mely mostanra majdhogynem eggyé vált húsával,
annyira szorítja és gyötri lábait. Bal kezébe kapja a topánokat, a másikban
pedig azt a kicsi piros retikült szorongatja, amit annyira szeret. Kinyújtja karjait,
egyensúlyt biztosítva magának, felpattan az egyik sínre és apró lábait egymás
elé helyezve, haladni kezd rajta. Azt képzeli kötéltáncos, aki éppen egy
cirkuszi előadáson produkálja magát a nagyérdemű közönségnek. Nem szabad
letennie a lábát, nem veszheti el egyensúlyát, ugyanis akkor bizonyosan a
mélybe zuhanna. Elmosolyodik, ahogyan
a gyerekes képzelgés úrrá lesz rajta, szinte hallani véli a tapsot és
üdvrivalgást, ahogyan a nézők, a halált megvető bátorsággal rendelkező
kötéltáncosnő produkciójának bűvöletébe esnek. Nem fél ő, az éjszakától mely
körülveszi lényét, sem a magánytól mely a néptelen vasútvonal mellett találja,
régen kompromisszumot kötött a halála, addig nem lesz az övé még Eldrichet
viszont nem látja, majd ha eljön az idő és múló boldogságát kiélvezte, megbékél
személyes valóságával és testét átengedi az arctalan bestiának. Így tehát nem
retteg, hanem erősen hisz, vakmerőséggel felvértezve veti bele magát az élet
pályáiba, melyekbe léptei nyomán belebotlik.
Bizonyosan nem késte volna le a
vonatot, ha az a magas idegen úr a bárban nem ragaszkodott volna hozzá, hogy igyon
vele és barátaival, annak örömére, hogy a férfit kinevezték a Birodalmi
Biztonsági Hivatal, liberálisok és kommunisták megfigyelését végző ügyosztály vezetőjének.
Rögtönzött mulatság keveredett, melyen sörmámoros filozofálgatásból nem volt
hiány, több szó nem is eshetett volna zsidó ügyekről, a birodalom
tiszteletéről, és a Führer nagyszerű rendíthetetlen hazafiasságáról. Szókincset
kimerítően éltettek minden nagy embert. Ki akadozva az alkoholtól, ki pedig
feloldódva, egymás szavába vágva mulatott, ha kimerítettek egy témát, újra
kezdtek egy másikat. Elisa érdek feszítve hallgatta a sok politikai hírt,
melyet máshonnan nem tudhatott volna meg, érdekelte a hatalmi játszma, amely
most folyt a világban. De ezalatt sem tudott másra gondolni csak arra, hogy a
sok névtelen katona, kik percenként halnak a fronton, azonosítatlanul hevernek
majd tömegsírba hantolva. És mindazok kik lépnek nevükben a világ társasjátékán,
döntenek milliók sorsáról. A vezetők
stratégiát dolgoznak ki, melyet másokkal léptetnek meg, de mikor végleg
leköszönnek a játéktábláról ők még mindig élni fognak, mindegy miféle
végkimenetele lesz a játszmának, de a milliók
halottak lesznek.
Megbotlik és lelép a sínről, ráhuppan
a hideg földre, elméjében jajgat a tömeg a kötéltáncos szerencsétlen balesetén,
mely karrierje végét jelenti. A
vaskígyók remegni kezdenek.
Távolban fényforrást pillant meg,
majd még egyet és egyre többet, akár a szentjánosbogarak kik ringatóznak a
sötétben, és incselkedő fényüket mely kíváncsiságra sarkal, ontják a szemek
elé. Elisa hunyorít, és a jelenségek felé indul.
Már nincs messze az állomás.
Ahogyan közeledik és a világosságok
egyre nagyobb sziluettjei ragyognak az égen, felismerni véli a lámpásokat bennük.
Krómszürke öntöttvas szegélyeik kunkorian keretezik a fényözönt. Vastag
láncszemek kapcsolódnak egymásba, melyek az ég felől a semmiből lógatják a
pilácsokat, a föld felé. Elisa megbabonázva nézi az éji jelenséget. A lámpások
lengedeznek, mintha a szél fújná őket, pedig most a lány érzékei szerint nyoma
sincs szellőnek. Egyre hevesebben ringanak ide-oda a fénycsóvák.
Két pont mely eddig igen messze volt
Elisától, megindulnak felé. Egymás
mellett tartanak, akár egy sárga szempár.
A sín remeg.
A fénypontok közelítő jelensége,
megijeszti Elisát, valamiféle borzongató érzés futkározik ruháján,
megcsiklandozva a kelméből kibújó testrészeket. Arrébb szeretne ugrani, de
képtelen, mintha lábai mágneses erőmező fogságába esve a sínhez tapadnának.
Vaskerekek
éktelen csikorgása hasít bele a szunnyadó sötétbe, felébresztve ezzel az
éjszakát.
Elszáguld egy vonat, kéménye füstöl, és olyan fényt áraszt, mely átmenetileg megvakítja Elisát, aki az utolsó pillanatban ugrik el a síntől. A vonat hálókocsijaiból árad a világosság. Kíváncsian pillant a vagonok belseje felé, de nem lát egy utast sem benne, kivéve az utolsó vagont melyben egy alak az ablaknak tapasztott tenyerekkel tekint kifelé. A szempárok találkoznak, és Elisa felismeri az utasban önmagát…
Elrobog a jármű, olyan hirtelen,
ahogyan felbukkant, eggyé lesz az éjszakával, a lámpások fényei kialudni készülnek,
csak haloványan pislákolnak már. Elisa az állomás repedt téglapadlóján áll, a
néptelen építmény oldalára fordulva tovább alszik, mit sem törődve az arra
tévelyedett utassal. A lány nem is érti hogyan került az állomásra, előbb még a
vagonok között sétált.
Egy autó dudája töri meg a lusta némaságot.
Elisa odapillant, és Rotgert véli felismerni a volán mögött. A férfi kihajol és
köszönti:
- Guten Abend! – mosolyog a lányra –
Szállj be, elviszlek! –invitálja, a szép mosolyú Rotger, Elisát.
- Tudod, csak két megállóra lakom,
egyet már megtettem, inkább folytatom az utam.– próbálja kedvesen visszautasítani
a férfit. De Rotger aggodalmasan méri végig Elisát.
- Ragaszkodom hozzá, hogy elvigyelek.
Féltelek, hogy éjnek idején magadban kóborolsz, akármi történhetne veled, nem
vitatom bátorságodat, de be kell látnod veszélyes egy magadfajta törékeny
rózsaszálnak. – Kiszáll a kocsiból és ajtót nyit a lánynak. Elisát melegség
tölti el a kedves gesztustól. De hiszen Rotger folyton ilyen. Kedves, udvarias
és mindig előzékeny. Szinte tökéletes férfi… csak nem Eldrich, ez az egyetlen
szépséghibája.
Beszáll a kocsiba.
Egy darabig némán róják az utat,
Elisa csak figyeli, ahogyan a férfi erős-finom keze a kormánykerékre tapad,
ahogyan elfordítja játszi könnyedséggel. Elképzeli, hogy a kezek hozzáérnek a
meztelen testéhez, végigsiklanak a bőrén, mámoros borzongást hagyva maga után.
- Igazán szólhattál volna, hogy
nincs, ki hazavigyen. Szívesen fuvarozlak. – pillant rá Rotger, megszakítva a
fantáziálást. Kedveli ezt a melegséges hangot, ami nyugalmat áraszt. Elisa nem
válaszol, csak néz kifelé az ablakon, a feketeséget megtörő autó fényszórója,
földre rajzolt csíkjaira.
- Még bent maradtam egy darabig,
mikor már te távoztál. Az öreg Billel számoltuk a napi bevételt, kétszáz márka,
ez rengeteg sok pénz Elisa – lelkendezik, és csettint egyet – nem tudom miféle ember
lehetett, hogyan került ily hirtelen a hivatal élére ez a Hansberger, de
biztosan vastag csekkel fizetik a munkáját. Talán én is beállok, a Gestapoba
még hasznomat is vennék. Kocsmárosból lett rendőrfőnök, a titkok úgy is a jó
sörben oldódnak, a kocsma tele van titkokkal – viccelődött Rotger, és nevetni
kezd.
- Milyen különös…- ad hangot
gondolatának, nem is figyelt egyáltalán barátja iménti monológjára, csak Rotger
érkezése előtti percekre gondol.
- Micsoda, Elisa? – érdeklődik a
férfi, és rápillant a nőre. Elkapja pillantását, de az elfordítja szőke fejét,
továbbra is a feketeséget kémleli.
- A vonat. –feleli kisvártatva, a
férfi arca elkomorodik. Elisa a távolba mereng, hátha a percekkel ezelőtti
esemény tanúit megpillanthatná, a lámpásokat. De hiába mereszti kék szemeit,
nem látja már az incselkedőn kacsintó fényeket.
- Miféle vonat? – valami langyos
kétkedés érződik ki, hangjából. Az autót megdobja egy kisebb kátyú, utasaival
huppan egyet.
- Mely átszelte az éjszakát. Oly
hirtelen jött, pedig, emlékeim szerint ilyentájt már nem jár utasszállító. –
elmélkedik tovább Elisa, választ nem igazán vár Rotgertől, aki türelmesen
hallgatja őt. Csak gondolatainak ad hangot, talán valami félelmet eloszlató
bíztatást vár tőle, de maga sem tudja miért.
- Valóban nem. Talán az egyik lágerbe
tarthatott. Egyre sűrítik a járatokat, a hatékonyabb munka érdekében…– válaszol
Rotger, és indulatosan megszorítja a kormánykereket.
- Nem volt rajta utas. - Elisa
nyugtalan, mikor eszébe ötlik az ismerős idegen alakja - Talán csak egy akadt.
- Mikor vélted látni? – kérdezi a
férfi, és elfordítja a kormányt balra, az iránnyal együtt megdőlnek, akár a
szél előtt meghajló nádszárak.
- Az imént. Mielőtt megérkeztél. –
biztos igazában, mégis nyugtalanítja a férfi értetlensége.
- Elisa, itt nem ment semmiféle
vonat. – jelenti ki halkan Rotger, keserű aggodalommal hangjában, amit annyira
nem tud mire vélni a lány.
- Én láttam. – Elisa dacos, akár egy
gyermek, kinek élénk képzelete átveszi józan esze felett az irányítást.
- Talán csak látni vélted. – javítja
ki Rotger.
- Nem, biztosan hogy láttam. – Elisa
félni kezd, nem tudja miért, de nyomasztó érzés telepszik rá, a magány az, mely
régi ismerősként tér vissza, lelkébe rakott fészkére.
- Valószínűtlen. – Rotger rendíthetetlen,
kezével megsimítja a nő vállát, gesztusa csupán baráti, Elisát mégis kirázza a
hideg.
- Nem képzeltem! A szerelvény hangja
még érkezésedkor is a fülemben visított, hallanod kellett neked is– erősködni
próbál, de már ő sem biztos magában. Az
autó kereke lassul, ahogyan az ismerős utcára gördülnek.
- Honnan tudtad, hogy ott leszek?
Követtél? – teszi hozzá, kezdi rosszul érezni magát, és szúrós szemekkel rámered.
Minthogy igazát bizonyítani nem tudja, sértődötten, karjait összefonva süpped
bele a bőrülésbe.
Rotger nem felel, csak leállítja az
autó motorját. A gépjármű sóhajtva elalszik.
- Megérkeztünk, gyere, bekísérlek. – unszolja kedvesen Elisát. A lány belekarol, Rotger a ház lépcsőjéig kíséri őt. Egy percnyi biztonságot adnak az erős karok. Hirtelen majdnem kimondja, amire gondol, be szeretné invitálni Rotgert, hogy aludjon mellette, ölelje át és ringassa álomba, hisz olybá tűnik, ha egyedül marad, abba belepusztul. De szája néma, mozdulatlan.
Rotger fáradt kék szemeivel,
szomorkásan fürkészi a hosszúkás arcot, tekintete elidőzik Elisa mosolygödrein.
- Vigyázz magadra Elisa, és ne engedd
a rossz gondolatokat túl közel magadhoz, hagyd, hogy távolról ostromoljanak és
légy erős távozásra bírni őket. Szép álmokat! – csókot nyom a lány homlokára,
atyai csókot, melyet a kisleányok kapnak az édesapjuktól.
A távozó férfi alakját kémleli a gangról,
ahogyan a jármű elhajt, megint az üvöltő csend az, ami marad. Elisa úgy érzi,
ha tehetné, elbújna, önmaga elöl.
|
AZ ÍRÓ Körülbelül két éve kezdtem el az írással foglalkozni, természetesen megjártam már én is fanficek szakaszát, de ezt magam mögött hagyva a saját szellemi termékemet tárom elétek, a Willkommen Elisa az első saját regényem. A történetírás mellett, a divat a nagy szerelmem, ami kitölti az életemet, stylistnak tanulok :) A TÖRTÉNETRŐL "Történet a hűségről, a szerelemről, a vágyról, a magány őrjítő morajáról szól, világháborús köntösben, egy magányos lány történetén keresztül" készítők Az eredeti sablont Rin készítette. © All Right Reserved 201_. Átszabta: Sopianae Delacroix. « régebbi bejegyzések újabb bejegyzések » |